Monacóban élve szégyen bevallani, hogy egyáltalán nem vonzanak az elektromos autók, igaz az egyéb kütyük se. A modern technika négykerekű vívmányai még mindig kételyt ébresztenek bennem, látni vélem az apró ázsiai, afrikai kezecskéket, akik a drága nemesfémet gyűjtögetik, és kétségek között gondolok ezen csoda járgányok távolabbi sorsára is, vajon, hol és hogyan végzik életpályájuk…
Beszélgetünk is sokat mindenről itt a hercegségben, hiszen II Albert rendkívül elhívatott a témában. Természetesen hatalmas állami támogatás jár az villanyautók, motorok vásárlóinak, de például a betonkeverők sem tankolnak dízelt már jó régen a városban, és eszeveszetten keresik a megoldást a már amúgy is környezetbarát autóbusz flotta lecserélésre is. Hercegünk maga is példamutató, első számú autója egy hibrid Toyota, és van egy hibrid Volvo, no meg persze egy Tesla is a garázsban. Ezt tudva nem is lehetett kérdés, hogy az Elektromos Forma 1 ötletének megszületésekor a monacói versenypálya az elsők között jutott a szervezők eszébe.
Az első E-Grand Prix rajtját, 2015-ben rendkívül kiváltságos helyen pontosan Albert herceg feje fölött néztem végig. A videón is jól hallatszik globális véleményünk, nem hiába nem volt nézője se a 2017-es se a 2019-es erőpróbának, ami ráadásul – az autók kapacitása miatt – az eredeti versenypálya felén futott. Ez az idén negyedszerre elrajtoló futam inkább a technika fejlődéséről mintsem a pilótákról és tudásukról szól. Matekoznak, számolgatnak, spórolnak az akkumulátor utolsó százalékaival, ahogy teszem ezt én a telefonomon. Az agyak kattogása, és a számítógépek zaja majdnem több zajt kelt, mint ez az autóversenynek nehezen nevezhető programsorozat.
Idén mégiscsak megteltek a lelátók, már amennyire megtelhettek, hiszen továbbra is csak minden harmadik jegyet adtak ki. A karanténból kiszabadult lakosság őrjöngve özönlött a belépőkért, amik teljesen díjmentesek voltak, mindössze személyi igazolvány felmutatását kérték. Érdekes azonban, hogy a szombati versenyre csak pénteken reggel kezdték kiadni őket, több száz méteres sorokat, és megannyi elégedetlen várakozót kreálva. Sokaknak pedig nem is jutott az ingyen jegyből. A sor végét nem látva, én már meg sem próbáltam. Szerencsémre végül csak egy telefonomba került, hogy választhassak két lelátó között, amit végül nem tettem meg.
A délutáni sziesztából ébredve 15.45-kor futottam le a kikötőbe. Mivel a legtöbbek számára, így számomra is teljesen ismeretlen arcok álltak rajthoz, nem volt kinek drukkolni. Először a rajtot néztem meg, a csillogó csodák szúnyogszerű zümmögése most is kettős érzelmeket váltott ki belőlem; csalódottság és gúnyos kacaj keverékét láthatta volna pici fiam az arcomon, ha nem aludta volna végig a tőlünk alig pár méterre elszáguldó tucatnyi versenyparipa „robaját”…
Szép idő volt, átsétáltam hát a kaszinóhoz, közben háromszor kérték el a személyim és a „lakcím” kártyám – vírus ide vagy oda – kesztyű nélkül, mindent jól megtapogatva.
A tavaly áprilisban átadott, teljesen modernizált tér második nagy bemutatkozása volt ez a verseny. Gyönyörködtünk hát a még mindig szokatlan kilátásban, élveztük a napocska simogatását, és próbáltuk nyomon követni a futamot, bocsánat mindezt egyes számban, mert a fiatalembert továbbra se keltették fel legszebb álmaiból az egymást előzgető csendes villanygépek. Az utolsó kört kísérő tapsviharnál húzta fel a szemöldökét, pedig ez az ő nemzedékének a sportja lesz, legalábbis reméljük! Ja és hogy ki nyert?!? Öööööö…
17.30-ra már otthon is voltunk, a kalandos és száz százalékban benzinmentes délutáni levegőzésből. Hogy miért csak akkora? Mert az ötven perces elektromos verseny – ami a technika fejlődésének köszönhetően idén először futotta végig a teljes monacói pálya hosszát – kiváló alkalmat jelentett, hogy Nizzától, Mentonig, gazdagtól, szegényig mindenki a végre nyüzsgő utcára tódulhasson. Így „csak” három ismerőssel futottunk össze a rövidke hazaúton. De a győztes nevére ők se emlékeztek…
