Hiányozni fog Svédország, sokkal jobban, mint anno Miami, pedig ott is két hónapot nyomtam le, csakhogy jó szántamból. Hiányozni fog ez az aranykalitka, még akkor is, ha az erdőn és a Balti-tenger kacifántos öblein kívül nem sokat láttam az országból. Azt mondják, szerencsém volt az időjárással, de mivel a héten kétszer is esett a hó, azért mégiscsak örömmel vágok neki a déli partnak!
Pedig festői csodák történtek a tájjal március vége óta. A sűrű rengeteg más, vidámabb arcát mutatja. A szürke megszűnt, a zöld viszont élénk világosra váltott, rügyeznek a fák, a fenyők is. Egy számomra ismeretlen tavasz illatát hordja a szél, amit bogarak ezrei varázsolnak még izgalmasabb muzsikává. Mintha minden egyszerre mozdult volna, harsány színek tűnnek elő a semmiből, a megtört ágak zümmögő virágkoszorúvá változtak. A mezők hol sárga, hol fehér vagy kék színben hullámoznak. Érthető, hogy a kigömbölyödött őzek minden figyelmét leköti ez az üde legelő, nem is veszik észre a közeledő gyalogost, vagy autót. Utolsó sétáimon pillangók sokasága kísért elterelve figyelmemet a kevésbé barátságos meztelen csigák hadától.
Persze a madarak is elárasztották a környéket, néha Hitchcock filmjében érzem magam. Minden erejüket, figyelmüket lefoglalja a fészkük építése. A széncinegék, mint apró teniszlabdák terülnek el a harmatos gyepszőnyegen, fáradhatatlanul alapanyagot keresve a nagy „építkezéshez”, a lábtörlőnket sem kímélik. A galambok még turbékolnak, a nyulak viszont már kibővült családjukkal ugrándoznak a házunk körül is. A vízi madarak egy része is már ügyetlenkedő csemetéjét terelgeti, a viharos tenger hullámai nem túl kegyesek az első úszóleckéjüket vevőkhöz.
Mindeközben a városokat is melengetik a gyenge napsugarak, a szomszédos kisváros, Gustavsberg teraszai mind megteltek és persze Stockholm is nyitogatja szárnyait. A gyakran észak Velencéjének becézett svéd főváros egy építészeti remek, az apró szigetek, és a hozzájuk tartozó 53 híd összevisszasága teszi még festőibbé ezt az északi csodát. Ha éppen nem esik az eső, és nem fagyaszt meg a májusi szél, csodás sétákat tehetünk a színes házak között. A megannyi gigantikus építkezés némileg ront az összképen, de talán mire újra visszajön az utazási kedvünk már kész lesznek a hatalmas beruházásokkal, ami biztos vagyok benne, csak megkönnyíti és megszépíti Stockholm életét.
Az erdő síri csendje után meglepő, hogy a 14 szigetre épült svéd főváros lüktetése egy percre sem állt meg, mintha a világot nem rázná meg a vírus katasztrófája… A virágos parkok tele napozgató nyugdíjasokkal, bandázó fiatalokkal egyaránt, a butikokban, bevásárló központokban vevők, eladók maszk és kesztyű nélkül, az utakon pedig a megszokott forgalmi dugó a munkaidő lejártával. Tény, hogy az óváros macskaköves utcácskáin nem hömpölyögtek a turisták, és csak én fényképeztem a királyi palota egytagú női (!) díszőrségét…
Az izgalmas gasztronómiai élményeket is sajnálom itt hagyni, nem gondoltam, hogy Európán belül még érhetnek meglepetések, főleg nem ilyen kellemesek! A friss vagy a kellemesen füstölt és fűszerezett lazac, mondhatom alap, de az erdei bogyók kifogyhatatlan ízvilága, a megannyi meglepő különféle kenyérvariáció, vagy a kapros majonézes ráksaláta örökre beírta magát a nagykönyvembe. A sült vér, vagy a mindenhez felkínált nagypohár tej ellenben nem lopta be magát a szívembe, de legalább magyarázatot adott a svédek kiemelkedő magasságára és egészségére. Bevallom, fürkésző szemeim sem találtak elhízott embert a járókelők között…
Maradnom kellene még, hogy kiélvezhessem a rövid skandináv nyár örömeit is, és hogy találkozzak végre a nyári almát lopkodó jávorszarvassal, az évről évre visszajáró fókával, vagy a közelben lakó Björn Borggal. De talán majd máskor… mindenesetre szeretnék még én is „legelni” erről a fenséges „svédasztalról”…
