Megátkozva

Drága Nagyikám mindig azt mondta „háromig nem áll meg”, gondolt itt az apróbb vagy nagyobb bosszúságokra, sorcsapásokra… és ha tetszik, ha nem valahogy mindig igaza lett. Most is! Így hát a szó szoros értelmében, elszenvedtük azt az elátkozott hetet, de aztán új lappal indítottuk.

A sors valószínűleg nem is velem cicázott, de a párom mellől nem szökhettem meg…

A hercegséget sűrű erdők veszik körbe

Történt az egy morcos hétfő reggelen, egy negatív antigén teszt után, hogy kedvesem teljesen váratlanul alig tudott megmozdulni, délutánra ért a monacói kórház sürgősségi ügyeletére, ahol röpke 4 óra (!) és jó pár vizsgálat után kiderítették a forgóján egy csontkinövés okozhatja a hirtelen jött fájdalmat. Természetesen további vizsgálatokra küldték, ehhez azonban már egy PCR teszt laborban készült igazolására volt szükség. A másnapi eredmény aztán beigazolta mindkettőnk gyanúját, covidos. Ha ő az, én is az vagyok! Mi tévők legyünk, gyorsan kellett döntenünk?!?

Télen szinte minden héten teszteltünk, még akkor is, ha egyértelműen nem volt megbízható az eredmény

Az MRI vizsgálatról ő így sajnos lecsúszott, én viszont aznap délután beugrottam egy patikába, ahol már az antigén teszt is kimutatta, hogy megint elkaptam ezt a fránya kórságot. Az ezt követően már kötelező PCR csak igazolta, hogy miért is fáj a torkom már vagy öt napja. Estére megszületett a haditerv, megszökünk! Ugyan kinek van kedve 10 napra a „panelbe” zárva gyönyörködni az első tavaszi napsugarakban, márpedig ez várt volna ránk a párom munkahelyi előírásai szerint. Még boltba se mehettünk volna…a monacói pletykákról gyakran írnak a nemzetközi bulvár lapok, a monacói vasszigorról viszont csak az tud, aki benne él!

Nagy erőkkel a vállunkra szedtük tehát a fél lakást, és még a barátainknak se szólva a „nyaralónkba” osontunk. Micsoda megkönnyebbülés, a bimbózó tavaszi kertben az ember azt se veszi észre, ha kicsit köhög vagy csöpög az orra, mert így harmadjára, szerencsére más tünetet egyikünk se produkált. A csípő fájdalomra felírt orvosságnak köszönhetően erőnk teljében kezdtünk kertészkedni, bárcsak ágyban maradtunk volna…

A szombati ebédünket a teraszon sütkérezve költöttük el, addigra pont elaludt a tűz, amit a hónapok óta összegyűjtött gallyakból, összesöpört levelekből raktunk. És mivel a hétvégi ebédet sziesztával illik koronázni, én gyorsan el is aludtam, a tűz viszont nem, és szerencsére a párom sem… ez esetben lehet nem keltünk volna fel soha többet!

A bizonytalanságot, a veszélyt valahogy megérzi az ember, a furcsa hangok, vagy a szokatlan csend már mentett meg egyszer hasonló körülmények között. Az érthetetlen dörömbölés, ami miatt aznap kinyitottam a szemem nem volt vészjósló, mégis kipattantam az ágyból, dünnyögve húztam fel a szőrős mamuszkám, meg a szexi plüss köntösöm, és ásítozva kibotorkáltam a tűzbe! Égett a kert, égett az aprócska melléképület… párom pedig kipirosodott arccal egyedül, reményt vesztve küzdött a több méteres lángokkal. A tavaszi szárazsággal megátkozott hektárnyi erdő, és a házunk az alvó pici fiammal pedig mindettől alig pár méterre…

A frissen átrajzolt, még gőzölgő táj: se ház, se bokrok, se fák… persze egy fotó nem adhatja vissza a megélt borzalmakat

Tudom, hogy hasonló szituációban van, akinek földbe gyökerezik a lába, és döntésképtelen lesz a kétségbeeséstől. Szerencsére nem ebből a fából faragtak, vödörrel hordtam a vizet – a ’városilányok’ optimizmusával – amíg hívtam a tűzoltókat, franciául üvöltöttem a címet, amit a protokoll szerint vagy ötször kellett bediktálnom… Szavakba önthetetlen iszonyat, főleg amikor tudatosul bennünk, hogy igazából tökéletesen tehetetlenek vagyunk ekkora erőkkel szemben!

A tűzoltók és a mentők már távozóban, minden tiszteletem a hivatásuk előtt

A tűzoltóknak kereken fél órába telt mire a kacskaringós kis úton felértek „hegyi” telekre. Az igazi segítség a szomszédból mentett meg minket, az adrenalintól is fűtött két férfi a vasvillával és a locsolócsővel már körbe tudta fogni a tűzet, és a helyszínre érkező tűzlovagoknak már csak az utómunkákat hagyták. A párom persze füstmérgezést kapott, a kórházból gyorsan hazaengedték ugyan, mert szerencsére csak enyhe tünetei voltak, de a covid és a szén-dioxid és monoxid triója azért hetekre csúnyán megbélyegezték. A nem éppen álomszerű hétvégénket tehát egy faházzal kevesebbel zártuk, az erdőt – amit akkor már hetek óta nem öntözött eső – viszont sikerült megóvni, ezzel minden bizonnyal az életünk is megmenekült.

Megvolt a három! Megnyugodhattunkt…vagy mégsem?!

A kesernyés ízű vakációt követő első munkanapján aztán egy emailt írt a kedvesem:

„Nem vagyok elérhető telefonon, a készülék beleesett a wc-be…”

Nem tudom ki átkozta meg, de úgy tűnik, talán már abbahagyta a vudubaba szurkálását. Eltelt azóta egy hónap, megnyugodtak a kedélyek, és simulóban a ráncok, a köhögés is alábbhagyott… lassan újra kimerészkedünk a madárcsicsergős tavaszi kertbe! A kormos részt előbb-utóbb visszahódítja majd a természet, addig meg elfordítjuk a fejúnk…

Új nap új reményekkel
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 102