Igazán elkényeztetve érezzük magunkat, úgy élünk, mint a monacói milliárdosok, a munkaszüneti napokat – hogy francia szófordulattal éljek – a másodlagos “rezidenciánkon” töltjük, alig húsz percre az otthonunktól.
Igaz a házőrző bárányunkat már rég nem láttuk, és gyakran irdatlan hideg van a magaslaton, mégis nagy örömmel töltjük a maszk nélküli órákat távol Monaco nyüzsgésétől.
Hétágra sütött a januári nap, nem is kérdés, hogy sétálni indulok. Bár nehezen indul meg a lábam, de aztán céltalanul falom a métereket, majd az utamba akadt furcsa lépcsőket.
Lassan belefeledkezem a város zajában oly hamar elfelejthető természet csodájába. Egy hegyi patak mellett fut az eldugott ösvény, csörgedező csacsogását a közeli kecske nyáj csengettyűi teszik még mulatságosabbá. A jéghideg, kristálytiszta víz ki-kiszalad a göcsörtös útra komoly erőpróbára téve ügyességem. Nem éppen az alkalomhoz illő cipőt választottam, a táskám tartalmát pedig mindennél jobban féltem …
Haladok azért, feszül a lusta izom a már melengető tavaszi napsugarak táncában. A friss levegő mosolyt csal az arcomra, ritka a pillanat, hogy nem barázdálja a maszk pántja. Itt aztán senki nem fog szembe jönni, hogy ellenőrizze. A lábam hol az évek alatt felgyülemlett puha avarszőnyegbe süpped, hol a kopott kő lépcsőket rója. Vajon hány száz éve és ki építette ezt a hosszú emelkedőt?
A legyőzendő szintkülönbség közel 500 méter, de dolgozik a kalandvágy, nem csökken a tempóm. Kisvirág. Megcsúszok. Burjánzó mese zöld gyep. Régen megélt apró csodák…
Nem indultam sehova, mégis megérkezek! Saint Agnes, a legmagasabban fekvő tengerparti falu címével most is áhítatos csendben nyitja meg kapuit. Hivatalosan is a legszebb francia települések között tartják számon a X. század végén épített várának romjaival, a középkori kertjével és a leírhatatlan panorámájával egyetemben. Mintha nem lakna itt senki, vagy mégis. Pár kutyasétáltató idős ember szembejön a falucska szűk utcáin, maszkot nem viselnek, még a gazdik sem. Halkan, de barátsággal köszönnek, még az ebek is… falun itt is így megy ez…
Újra rácsodálkozom az aprócska házak festői össze-visszaságára. Hány tucat ős öreg francia faluhoz volt már szerencsém?! Mind ugyanolyan és mégis mind más. Mindenesetre a magyar szemnek megszokhatatlan, még mindig megbabonáz.
Egy szem boltocska van nyitva, amolyan mindenes, az avítt kék polcokon jól megfér egymás mellett az ódivatú karácsonyi dekoráció, a porlepte kötött sapka és a márkás szardíniai konzerv. Mi szem szájnak ingere… Mit vegyek, ha már egyszer idáig merészkedtem?! Kenyeret, abból egyikünk kultúrájában sincs elég, főleg nem, ha friss, ropogós… szorongatom a papírzacskóba csúsztatott langyos bagettemet, nehezemre esik nem leharapni a végét, hiszen jól égett a kalória a felfelé vezető úton, de vendégeink vannak, nem akarok illetlennek mutatkozni.
Pár percre elbújik a napocska, így jobban látom a visszaút nehézségeit, a tenger a teljes horizontot betöltve így is pimaszul kacsingat, ha megállok egy pillanatra. Óvatosan szedem a lábam, miközben kattog az agyam. Csönd. Természet. Boldogság. Régen sétáltam már kézen fogva a gondolataimmal. Teljesen elfelejtem a sok-sok apró problémát, de hiszen akkor nem is igazi gondok ezek… megsimogatom a már ötkilós “táskám” és énekelni kezdek, itt aztán senki sem horkan fel a félre csúszott hangok hallatán.
Másfél óra oda-vissza! Kész tavaszi nagytakarítás, tiszta tüdővel és lélekkel, no meg egy egész bagettal érek haza.
-Hol voltál?
-Oh, csak le akarom mondani felugrottam kenyérért…
Az izomláz azért majd emlékeztet …
Ps: Mire hazaértünk Monacóba újból új Corona törvény született, miszerint hivatalosan nem térhetünk vissza “nyaralónkba” hiszen az határátlépéssel jár, ezt pedig – alapos indok nélkül – jelenleg nem engedi meg a francia határrendészet…