Csak vártam, vártam mindhiába! Nincs mit tenni… már véget ért az ünnep! Édesanyám, tény és való, elkényeztetett, nem ilyen húsvéthoz vagyok szokva. Idén elmaradt a sütés, főzés, készülődés, és így a nagy húsvéti falatozás is. Tojást is csak én festettem!
Utazásaim során ajándék helyett megpróbálok mindenhonnan egy-egy recepttel hazatérni, régóta így van ez már. Rendkívül praktikus szuvenír, kis helyen is elfér, nem törhet el, és ki sem hízhatja az ember, ráadásul évekkel később is örömét lelheti benne minden rokon, számomra pedig felidézi a távoli, örömteli pillanatot. Indiából anno az avokádó cheese toasttal tértünk haza, ami csak jó pár évvel később indult hódító útjára az USA street food világában. Az osztrákok isteni zöldség köreteivel már jó régen megújítottam a családi konyhát. A francia behatást pedig már lassan lehetetlen felsorolni. Bár mindig, mindenhol állítom, és büszkén bizonyítom is, hogy a tradicionális magyar konyhával nem kell szégyenkeznünk. Sőt!
A hirtelen jött északi úton mélázva tehát izgalommal készültem a teljesen új ízvilágra. A vírus árnyékában tudtuk, hogy meglehetősen sok időt töltünk majd a négy fal között, ráadásul a hideg miatt egyelőre a kalóriákat sem kell számolnunk.
A magyarországi svéd kulináris élményeink általában kimerülnek az IKEA-s húsgombócnál. Én is remegve vártam hát, hogy teljesen autentikusan avassanak be a nagy nemzeti titokba… közelebbi, intim viszonyt alakíthassak ki az áruházláncnak köszönhetően legendássá vált eledellel.
Bevallom, a gyakran ünnepekre tartogatott csemege végül óriási csalódást okozott. Pedig jól indultunk, videós jó tanácsokért felhívtuk – minden konyhai titkok tudóját – a nagymamát! De aztán minden egyes hozzávalóval egyre jobban az arcomra fagyott a mosoly. Tojás, zsemlemorzsa, víz, dinsztelt hagyma és darált marhahús keverékéről beszélünk. Még egy fiatal magyar asszonyka is pikánsabb fasírtot dobna elém a krumplifőzelék mellé. Az egyetlen különbség, hogy vajban sütöttük, és alaposan megszórtuk szegfűborssal. Majd tálaltuk krumplipürével (szentül meg voltam győződve, hogy az én családomnál sehol nem esznek több burgonyát kerek e nagyvilágon, de ez a tény most megdőlni látszik) és egy furcsa szósszal, ahaaaaa …. mégsem maradtam gasztro élmény nélkül! A kis lábosban nagy adag rotyogó tejföl kapott alapos tejszín zuhanyt, amit egy hatalmas kanál fekete ribizli dzsem és bármilyen hihetetlen szójaszósz követett, fűszerként pedig egy csirke leveskocka zárta a történetet. Brrr… Most is felkeveredett kissé a gyomrom! Tényleg erőt kellett vennem magamon, hogy megkóstoljam, de nem bántam meg… ez a furcsa színű lötty csodás kiegészítője lett az érdemtelen gombóckáknak.
De az elmúlt hetekben ettem azért finomabbat, a sütőben sült friss lazac, vagy a helyi sajtok orgiája, nem okozott csalódást. A majonézes saláták, és a ropogós magos kenyerek arzenálja is örökre meghódított. Még akkor is, ha a kaporral muszáj voltam elmélyíteni rosszul indult gyerekkori barátságunkat!
Nem fikázhatom tehát a svéd konyhát, azért sem mert nem maradtam ki a híres délutáni fikából sem! Nem, nem írtam el, itt fent északon, így hívják az ötórai teát, kényelmesen, beszélgetve, vagy egy könyvvel szunyókálva a kávéscsésze mellett. És ezen hírös uzsonna alaptartozéka a fahéjas csiga, azaz a kannelbulle, ezért hát ennek is nekiveselkedtünk. Persze csakis a nagyi telefonos segítségével, de sajnos még így is elmaradt a várva várt eredmény. A liszt, élesztő, zöld kardamonnal fűszerezett tej, és vaj keverékéből szerintem hiányzott a tojás, és igazából az élesztő is, mert – a vírus miatt – itt sem könnyű manapság hozzájutni. A sütőporos tésztánk így nem kelt meg kellő képen, pedig nem lett volna bonyolult a sikerhez vezető út. A nagy kínnal keservvel kinyújtott tésztát aztán vastagon megvajaztuk és megszórtuk fahéjas cukorral, majd feltekertük és csigákra szeltük. Valahol itt keveredhetett forgalmi dugóba a nagymama, és így azt már nem mondta el, hogy további kelesztésre szorultak volna furcsa formájú tákolmányaink…. Teához így is jó volt! Különben sem volt összehasonlítási alapom!
Értékes családi örökségként egyébként azt tanultam – jól véssétek ti is a fejetekbe – ha valamit véletlenül elrontunk a konyhapult mögött állva, sose valljuk be! Ha mégis szó érné a ház elejét, ártatlan mosollyal mondjuk csak azt: Mi így szeretjük!
Azt azért nem fogom hangoztatni: Fika, én így szeretlek!
