A Sass Cafeban elviselhetetlen tömeg és ricsajnak minősítethető zene fogadott minket. Nem is értem, miért járnak ide az emberek? Mert drága ? Vagy mert udvariatlanok a pincérek ? Esetleg mert sikk és sok(k) escort-girl van?!
Cyrille is rendkívül csalódott volt, a közelben tartott konferenciának köszönhetően ugyanis hemzsegtek az öltönyös pasik, nő egy szál se. De még így se akart hazamenni, új projektbe fogott! Árulta a testem és a lelkem, hát ilyen egy igazi barát! Ugyan egy szavát se hallottam, de ahányszor csak kiszúrtam a tömegben, egy-egy “úriember” mellett állt és engem mustrálva, fixálva minden kommersziális tudományát bevetette, nem sok sikerrel! Időről időre akadt ugyan pár alkohol gőzös beszélgető partnerem, de gyorsan a semmibe vesztek a nagy ívű hajnali mondatok.
Mulatatott, de akkor már végképp kívülről figyeltem az eseményeket… Hogy tudja az ember, még egy intelligens, tanult és/vagy jó módú is elveszteni a méltóságát pár pohár italnak köszönhetően?!
A ritkuló tömegben egyszer csak megpillantottam Christiant, még ziláltabb volt, mint korábban, de élt és erőszaknak semmiféle nyomát nem vettem észre rajta. Kérdéseinkre reagálva is megerősített minket jólétéről, Cyrille kíváncsiskodására pedig azt válaszolta szexuális aktus se történt… Lehet, hogy tényleg hoppon maradt a két olasz fruska?! Mégsem zajlottak teljes rendben az események, hiszen kiderült se a telefonját se a szemüvegét nem találja rendkívül szimpatikus dánunk. Persze így sem maradhattunk pohár nélkül a kezünkben, a Red Bull gyorsan megtette akkor még áldásos hatását. Pedig már nagyon korán volt, szinte fájt ébren lenni, de azért táncolni próbáltunk, miközben én lépten nyomom Monsieur Maserati fizimiskáját véltem felfedezni. Aztán egyszer csak elhalkult a zene és a bántó fénysugaraktól kísérve el kellett hagynunk Monaco titkos bordélyházát.
A hűvös hajnal sem akadályozott meg bennünket hogy világmegváltó gondolatainkat hosszasan megtárgyaljuk a teraszon takarító pincérek legnagyobb örömére. Annyira megfeledkeztünk magunkról, hogy még azt is alig vettük észre mikor Christian egy újabb aprócska francia autó ablakán kipréselődve kiabálta utánunk további úti célját.
Bár a hideg már kijózanítóvá vált – főleg mert valamiért megfeledkeztem a táskámban búvó meleg kardigánomról – de most én vettem rá Cyrille barátom a nagy mentőakcióra! Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy egy felnőtt férfit egy éjszaka kétszer is elraboljanak. Sarkon fordultunk hát és Christan megmentésére siettünk!
A csillogó Meridien szálloda hatalmas ajtaján átlépve nem kellett sokat keresgélnünk, az elrabolt példány ott állt a recepción, az alkoholtól és ki tudja milyen tudatmódosító szerektől alaposan megrongálva. Karon fogtam, mondván, elég volt, nem hagyom, hogy még jobban kihasználják, haza visszük. Nem sok ereje maradt tiltakozni, bár emlegetett valami asztaltársaságot, akik rá várnak, illetve a számlát is rendeznie akarta, de mégis velünk hagyta el az illusztris hotelt. Felhorkant mikor ráébredt az utat gyalog szándékozzuk megtenni, és tény hogy a csiripelő madaraktól kísért, pisikkel tarkított váratlan tengerparti séta egyikünknek se volt kedvére, de a legnagyobb problémánk mégse ez volt. Sokkal inkább azon törtük a fejünk, hol lakhat Hamlet honfitársa !?
Feladta a leckét, határozottan kijelentve vagy az Európa legjobb szállodája címet viselő Hotel de Parisban vagy a Fairmont panorámás szobáinak egyikében szállt meg. Ez utóbbihoz közeledve kértem adjon meg a nevét józan(abb) lévén hagy érdeklődjek én gyorsan és hatékonyan. Ennek volt köszönhető az az ironikus jelenet, hogy csütörtök reggel hajnal hat körül egy – a családom összvagyonának bizonyára sokszorosát fedező – aranyszínű bankkártyával szökdécseltem a monacói éjszakában. Kerekebb szemekkel nézték rám a recepción, mint a buli pár “púderes” orrú legényei, és elkeserítő választ adtak.
Nem volt már egy fikarcnyi erőnk se tovább menni. A külső portán álló, sokat látott alkalmazott vihogásokkal tarkított gyötrődésünket látva megkegyelmezett, és felhívta a konkurens luxus hotelt, ahol szintén nem találták Christian nyomát se.
– Hát hol a csudában laksz?? Nincs nálad valami papír ? Névjegy? – kérdeztem türelmem vesztve.
Ekkor ürítette ki a zsebeit történetünk főhőse és lássatok csodát előkerült egy kulcscsomó. Cyrille lelkendezve kérdezte:
– Emlékszel minek a kulcsa ez??
A válasz a legnagyobb természetességgel és nyugalommal érkezett:
-Hát persze! Két lakásom is van Monacóban, ez az egyik kulcsa…
Nem tudom az ő, vagy a mi fejünket kellett volna-e megörökíteni az örökkévalóságnak, de nagy volt a döbbenet, az öröm és a megkönnyebbülés ott és akkor a lassan ébredező Monte-Carlo szívében. Portásunk állt felhőtlen boldogságunk útjába, közölve kizárt, hogy ilyenkor taxit találjunk!
Miközben Christiant faggatva a pontos címet próbáltuk kideríteni, újabb csoda történt. A hotel egy vendégét hazaszállító taxi állt meg közvetlen mellettünk. És nagy meglepetésemre hazavitt a sofőr, akarom mondani Christianhoz, aki – mint kiderült – a szomszédom volt… Nem tudom miért, de teljesen természetesnek tűnt, hogy felkísérjük, az is hogy az elmaradt estebéd híján megvacsoráztunk, majd Vanilla Ice és La Bouche számokat bömböltetve megreggeliztünk.
Tudtam, hogy a második Red Bullt nem kellett volna… mikor Cyrille egy fél croissantnal a kezében, ülve elaludt jutott eszembe, hogy nyolc óra lévén talán ideje lenne nyugovóra térni. A zenétől hajtva indultam el, beszálltam a 1900 körüli mesebeli kovácsoltvas liftbe, és még homályosan láttam Christian arcát, ahogy utánam hajolva kiabál:
– Nem kell egy kis készpénz ??
Nem volt erőm se megdöbbeni, se felháborodni, de még röhögni se. Nyitott kabáttal megtettem az utolsó pár métert a napsütötte narancsfák árnyékában.
Hát így történt, hogy megfáztam, Anyukám, és az is, hogy egy éjszaka alatt bejártam Monaco legszebb ötcsillagos szállodáit…
PS: Az alvás nélküli éjszakát követve fájdalmasan ért mikor délután három körül megcsörrent a telefonom, összerezzentem, tán Gregori, a bunkó belga … de csak Christian volt, megköszönte, hogy megmentettem. A vonalasról hívott, hisz a másikat elhagyta…