Húsevő vagyok, úgy vallom, azért kaptam marcangolásra, tépésre gyártott fogakat, hogy használjam is őket. Ennek ellenére imádom a másik oldal népes nemzetségét, és nemcsak megenni. A mai történet azonban nem egy jól bevált francia receptről fog szólni, elnézést, ha csalódást okoztam…
Meséltem nektek korábban az állatokhoz fűződő már-már beteges vonzódásomról. Nemcsak imádom, tisztelem is őket: vajon hogy bírnak még mindig elviselni minket, kétlábúakat ugyanazon a túlzsúfolt bolygón?! Így nyaranta, itt a tenger mellett is eszembe jut, hogy van azért kivétel. Bár a pók mentőakciók legnagyobb hősnőjeként tartom számon magam, a szúnyogokkal és a légyfélékkel valószínűleg sose fogok megbékélni. A legkülönfélébb gyilkolási módszereim után – kiélve minden perverziómat – azzal nyugtatom „ártatlan” lelkem, hogy csak az ingyen vacsorát tálaltam fel a gyíkok, békák, madárkák és egyéb nyolclábúak népes hadának.
Az állatmánia Monacóban is elkísért, hamar az itteni, 1954 óta nyitva álló egy hektáros állatkertben kötöttem ki. Rainier herceg közvetlen a palota melletti meredek, sziklás és valószínűleg ezért teljesen kihasználatlan hegyoldalt tűzte ki a célnak. A nagyrészt apró termetű bentlakók kizárólag cirkuszokból, fülön csípett csempészektől és más állatkertekből mentett példányok, a két leopárdot pedig évekkel ezelőtt szabadon engedték egy rezervátumban. Az ötven különböző fajtába sorolt 250 kis lakos még így is elvarázsolja a monacói éjszakát, a kiszűrődő kiáltások és más furcsábbnál furcsább hangok misztikusan, néha talán még félelmetesen is hantnak a sűrű városközpontban.
A létesítmény – amit hivatalosan sem neveznek már zoo-nak – tíz éve, a városba érkezésemkor még meglehetősen rossz állapotban volt állati és emberi viszonylatban egyaránt. Mint sok lakóépületben, itt sem végeztek sok felújítást a hetvenes-nyolcvanas évek óta. Azóta szerencsére korszerűsítették, és a hercegség lakosai által szimplán csak Polluxként becézett vízilónak is királyi helyet biztosítottak.
A herceg palotájának másik oldalán, a híres Óceonográfiai Múzeum robosztus épülete is állatok sokaságát mutatja be az odalátogatóknak. A 90 akvárium több mint 6000 sokszínű tengeri példánynak ad otthont. Anno bérlettel is rendelkeztem és fiatal barátaim társaságában rendszeresen látogattam az illusztris intézményt, és fantasztikus interaktív, edukatív foglalkozásait. Esőprogramnak elsőrendű! Tény és való, hogy nagy figyelmet fordítanak az állatok védelmére, megóvására, évek óta a tengeri teknősök ápolásán, gyakran mentésén, vagy gyógyításán is fáradoznak. Ugyanakkor nyílt titok a városban, hogy a trópusi élőlényeket bemutató medencékből a mediterrán tengerbe öntött vízzel egy káros alga elterjedését idézték elő. Kezdetben csak az épületet, majd a várost övező öblökben, hamarosan már Marseilleben akadtak nyomára a trópusi fajnak, ami nyilván valóan minden szempontból idegen a Földközi tenger természetes élővilágában.
Persze Monacón kívül is találkoztam különféle méretű, fajtájú állatkákkal, de sajnos a házi kedvencről hosszú évekig le kellett mondanom. A sok utazás mellett felelősségteljesen gondoskodni egy élő és érző lényről nem volt megoldható. Egészen mostanáig…
Képzeljétek, van egy bárányunk! Nincs bepácolva, és nem a hűtőben tartjuk, az élő fűnyírónk a week-end házunk telkén lakik. A franciásan, csiga tempóban épülő házacska százéves olajfái alatt, évekkel ezelőtt a semmiből jelent meg három bárány, egy kos és két kisasszony. Ahogy a „kedves” holland szomszéd nemrégen a tudtunkra adta, a hím példányt egyszerűen agyonlőtte, mivel betörte a háza ablakait, a másik nőstény pedig titokzatos módon eltűnt. Hogy a maradék gyapjúgombolyag ne jusson hasonló sorsa döntésre kellett jutnunk, ápoljuk, vagy új helyet keresünk neki. Az állatvédő egyesület messze nem adott megnyugtató választ, több mint valószínű, hogy a vágóhídon végezte volna az időközben Boby Barinak keresztelt szőrcsomó. Egy távolabbi farmon örömmel befogadták volna, de a szállítása biztosan akadályokba ütközött volna.
Mivel a hívatlan vendég kutyapózban az ajtónk előtt alszik, és tévézés közben zavarba ejtően bámul minket, végül etetni kezdtük, majd a harminc fokos kánikulában az életmentő nyírásra adtuk a fejünket. Mert jól tudjuk, egy bárányt mégsem így kell megsütni! Tegnap este öt embert izzasztott meg a kisasszony, mire végre hatalmas röhögések közepette sikerült megfognunk a teraszos, sziklás terepen. Kész szerencse, hogy senki nem törte lábát, meg az is hogy a srácok dzsúdó előképzettséggel rendelkeztek, mert őnagysága az utolsó percekig ellenállt, pedig még énekeltünk is neki!
Az ausztrál szakértelem hiányzott, így egy hajszobrász se lenne ránk büszke, de a másfél órás izzasztó hadművelet végeztével csak megkopasztottuk báránykánkat. Nagy óvatosságunk ellenére kissé megsebesítettük a juhot, aki nem kiabált éppen juhét, de persze szerető gazdiként fertőtlenítettük a horzsolást. Hiába a szépségért szenvedni kell!
A csinos frufruját már ollóval igazítottuk tökéletesre, és ezt mintha már engedte is volna. Ő is izzadt, forró kis teste mintha pácban úszott volna… a végeredmény?! Mintha kimostuk volna 60 fokon: összement! A bunda, amit ma alig tudtunk belegyömöszölni egy száz literes szemeteszsákba tele volt bogarakkal, bogánccsal, apró gallyakkal, bűzlött az évek mocskától. Vadorzónk édes kis fehér háziállattá változott, rózsaszín masnit, vagy csengettyűt azért nem kötöttünk rá, de jövő húsvétkor nem állok jót magamért! Már ha addigra jobban kézhez szokik, megszelídül báránykánk…
Mivel a sok-sok telefonos információkérés után immár biztosan tudjuk, hogy hivatalosan gazdátlan, Boby Bari mától már a miénk, nincs vita… Délután már úgy tűnt, talán nem haragszik ránk, de miközben a rozmaring bokor mellett elnyargalt törékeny kis lábacskáival, eszembe jutott egy remek recept ötlet….
P.S. – Szívesen fogadjuk a bárány ápolási tanácsokat ( a recepteket is)…
Megint jót kuncogtam😁köszi😘