Monacói gödörben

Mint minden karácsonykor, az első Monacóban töltött decemberből is hazaszöktem a családi fészekbe. A bőrönd tele ajándékokkal, a lelkem pedig szorongással. Édesapám elvesztése megviselt, nem tudtam helytállni a munkahelyemen. A magyarországi lélekmelengető ünnepet követően, úgy tértem vissza a hercegségbe, hogy az apró lakásomon, és a vele járó magas bérleti díjon kívül semmi biztos nem várt. Céltalanul, és félelmekkel vágtam neki a második monacói esztendőmnek.

Az első monacói karácsonyi vásár, amit szomorúan ugyan, de megéltem

Szürke és rideg január volt, pont ilyen volt a kedvem is. A csillogó álmaim és a nagy terveim pillanatnyira összeomlani látszottak. Nem sütött a nap, a hideg átjárta az egész testem, de főleg a lelkemet. Az előző évet tragikusan zártam, gyakorlatilag 24 óra leforgása alatt eltűnt a hercegem a fehér lovával együtt, oda lett a munkám, és édesapám örökre magamra hagyott.  Ezekkel a friss és mély sebekkel egyedül kellett felvennem a harcot, ráadásul külföldön, messze a családom szerető és óvó szárnyaitól. Nagyon egyedül voltam, és ezúttal nem adhattam fel, helyt kellett állnom és meg kellett találnom az utam!

A ház ahol laktam, az albérleti díjjal nem késhettem

Mindezek adhattak némi magyarázatot arra, hogy kedves, ám de váratlan látogatóimnak köszönhetően kora délután alkoholmámoros állapotba kerültem. Pedig aznap még fontos állásinterjú állt előttem, de hiába tiltakoztam, és végülis felvidított, erőt adott a társaság, no meg az átmelengető ital. Az idegességem ellen remekül funkcionált a pezsgő, és – mint minden kapatos ember – bíztam benne, nem látszik majd meg bódultságom.

Szükségem volt a magántanári állásra, és akkor már nagyon közel voltam a tűzhöz, két diplomás pedagógusként ugyanis túljutottam az asszisztensi szűrön, Egy telefonos, majd személyes találkozót követően, benne voltam az első ötben, akik abban a privilégiumban részesültek, hogy találkozhatnak az anyukával, azaz a leendő főnökasszonnyal. Szerencsésnek kellett volna éreznem magam, de én már nem éreztem semmit, fásult voltam és életunt. A gödör alján már nem hoztak lázba a pálmafák, a suhanó helikopterek, vagy a csillogó autók, amelyek árából egy fél utcát vásárolhattam volna szülővárosomban. Már csak a tengerrel voltam nagy barátságban. Végeláthatatlan azúrkék barátom mindig ott volt, ha szükségem volt rá, meghallgatta és elnyelte minden bánatom. Inkább hozzá indultam volna akkor is, de hívott a kötelesség, munkát kellett találnom.

Január elsejei elmélkedés a nagy kékség partján

Furcsa volt ez az álláshirdetés, amit egy ingyenes internetes hirdető oldalon találtam, ennek ellenére meglepően sokáig tartott, míg végre eljutottam a célhoz, azaz a személyes találkozóhoz. Már ott gyanút kellett volna fognom, amikor a kedvesnek és hétköznapinak látszó asszisztencia, kérdésemre, hogy honnan fogom megismerni reménybeli munkáltatómat csak ennyit válaszolt: „Ne aggódj, nem lehet eltéveszteni…” és valóban. Barbinak álcázott hidrogén szőke felettesem extrém ruhakölteményben és kalapban várta áldozatait a kávézó belső teraszán. Várnom kellett, leültem egy közeli padra és a szemem sarkából figyeltem, hogy gyötri az előttem próbálkozót. A barna hajú lány egyre jobban zsugorodott össze a széken, míg a harmincasnak álcázott szőke cica kérdéseivel bombázta. Aztán csak rám került a sor, szinte helyet cseréltünk a barnával, a lány óvatosan végigmért, aztán gyorsan elhagyta a terepet. Rajtam a világ szeme – gondoltam! A „vizsgáztatón” látszott milyen jól érzi magát új szerepkörében, az egész kávézó őt figyelte, nemcsak röhejes öltözéke, de tíz percenként változó partnerei miatt is. Azt hihette magáról ő a világ közepe, és látszott, hogy ha a bankszámlája egyenlegére tekint, joggal gondolhatja ezt, de az élet más szegmenseit alapul véve nem gondoltam, hogy ő nyerne velem szemben.  De ez a találkozás nem erről szólt. Magabiztosan léptem hát hozzá, a futva érkező pincértől nem kértem semmit, gondoltam úgy is gyorsan végzünk. Tettetett kedvességgel üdvözölt, közben láttam, ahogy felmér, vizslat. Bódult jókedvemben mit sem törődtem színházi affektálásával, egyszerűen csak el akartam adni magam, és be sem állt a szám, pedig nem csak angolul, de még franciául is tesztelni próbált. És igen, ismét én bakiztam, mert itt még lett volna visszaút, de az alkohol és én győztünk Carmen Geiss tesztjén és túljutottam a negyedik rostán. Határozottságom, és remek önéletrajzom elnyerte az asszonyka tetszését.

2011 telén végül munkát szereztem itt a hercegségben, nem is akármilyet

Mint megtudtam, ekkor már csak ketten maradtunk, hogy bejussunk ebbe a titokzatos német családba. Mindkettőnkre egy-egy fizetés nélküli (!) próbanap várt, hogy végül a gyerekek dönthessenek saját jövőjükről. Én nyertem, hogy mit, az azóta se tudom…

Ezt persze már csak most, közel kilenc évvel később tudom ilyen könnyen papírra vetni. Akkor azt hittem, jó döntést hoztam. Csodás új életem része lesz a talmi csillogás, két bűbájos gyerek, egy elviselhetetlen anyuka, és egy még inkább kiborító családfő. A részletekkel és az előttem álló nehézségekkel – bocsásson meg nekem a világ – nem voltam tisztában. Ma már tudom, talán jobb lett volna, ha nem engem választanak, igaz akkor az elkövetkező történetek hosszú sorát sem tudnám elétek tárni.

Tenger parti sétáim színhelye
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 77