A második tavasz

Jajj, de nagyon ráérek! Két iszonyatosan túlterhelt hét után, ismét egy nyugodt hétvége előtt állok. Idegesítően, idegtépően nyugodt, be vagyunk zárva, egyre szűkebb a ketrec, egyre frusztráltabb a hangulat. Miután a héten teljes megdöbbenésünkre bezárták szegény olasz szomszédainkat, tegnap a fejünk felett is újabb ítéletet hoztak a franciák. Az éjféltől életbe lépő szigorítást megelőzve még gyorsan megszöktünk hát a hétvégére, lehet jó darabig utoljára. Kényszerből itthon ülünk hát, aprócska „másodlagos rezidenciánkban”, a körmünket legalább maszk nélkül rághatjuk még a kertben is. Bár egyelőre inkább a kályha ropogását választjuk, mert a tavasz idén meglehetősen lassacskán érkezik a Cote d’Azur partjaira. 

Zöldbableves a melengető lángok árnyékában

Raclettezünk, számolgatjuk a borosüvegek parafa dugóit, harmadszorra is kisikáljuk a fürdőszobát, és újból tüzet rakunk a lehullott gallyakból… Este előkerül a társasjáték, és nosztalgiázunk, mint az öregek, kínunkban táncot járunk a bugyogó zöldbableves felett vagy fényképeket nézegetünk a teás csésze gőzében, és megosztjuk egymással múltunk apró részleteit. Mesélem hát tovább a kilenc évvel ezelőtti furcsa tavaszom részleteit, az új munkám meghökkentő momentumait… csatlakoztok?!

Mert itt még szigetekre is kirándulhatunk

Egy év elég volt, hogy alaposan integrálódjak a dél-francia társadalomba. 2012 eleje már a nemzetközi baráti kőr által rendezett kirándulásokkal volt tarkítva, sőt még egy divatbemutatón is részt vettem a nizzai éjszakában. Aminek köszönhetően kikelet hava már egy friss párkapcsolatban talált, először életemben külföldi párom volt, kapásból egy szigorú tekintetű szicíliai-francia – akinek édesapját anno a maffia szimplán fejbe lőtte a cannes-i éjszakában – karjaiban kezdtem meg a tavaszt. Hosszú, olaszos kapcsolatunk sok-sok emléket idéz fel… Együtt látogattuk végig szinte az összes bárt, éttermet és csillogó szórakozó helyet Cannestól Monacóig, nemcsak a francia, de a talján gasztronómiát, kultúrát is alaposan megismertem. Közösen örültünk a nizzai és a mentoni karneválnak is, idén bezzeg egyik sem került megrendezésre. Figyelmes volt, és féltékeny, hiába könyörögtem neki, hogy ne tegye, de elvált miattam…Én is szerelmes voltam, de egyszerre két férfiba! … a reménytelennek látszó„spanyol herceget” mindhiába próbáltam elengedni… Egy évekig tartó őrlődés kezdődött meg, ami sajnos jó pár lelki sebet hagyott maga után. Nem akartam bántani senkit, de az élet máshogy rendelkezett….

Az első szerelmes kiruccanásunk, mintha száz éve lett volna

Az új munkám napi szinten furcsaságok sokaságával rázta fel egyre kacifántosabb kis életem, hiszen bekerültem a leghíresebb német valóságshow kulisszái mögé. A két gyerkőc, akiket iskola után tanítottam az idő múlásával egyre inkább felszabadultak lettek, és persze egyre inkább előtérbe kerültek a problémáik is, főleg a házi feladattal. A nem törődés lustasággal és sajnos rengeteg lemaradással párosult, nagyon nehezen haladtunk. A család nyelve német volt, ráadásul nem túl intellektuális színvonalon, az iskola viszont egyszerre francia és angol nyelvű, így talán érthetőbb, miért szorult napi szintű segítségre az aprónép. De a szülőktől nem sok támogatást kaptam ezért aztán nem is igyekeztem ápolni a kapcsolatot velük, csak a legszükségesebbről kommunikáltunk, és arról is csak lényegre törően. Minden alkalommal mikor szóltam az anyának, hogy beszélnünk kéne, szőke főnököm összerezzent. Kétségkívül azt várta, hogy felmondjak, ahogy előttem sokak tették… Pedig én csak az iskolai gondjainkra szerettem volna felhívni a figyelmet, vagy segítséget, tanácsot kérni, hogy hogyan oldjunk meg közösen egy-egy problémát. De a megbeszéléseink rendre kudarcba fulladtak, hol a telefon szólt közbe, hol a hallgatózó kicsik miatt nem tudtunk felnőtthöz illő konverzációt folytatni. Ahogy teltek múltak a hetek jöttem rá, hogy vagy egyedül oldom meg mindezt, vagy sehogy.

Hihetetlen ilyen mélységekben belelátni egy vadidegen család életébe, nem hiszem, hogy valaha megengedném ezt bárkinek is, főleg nem a megéltek után.  Egy kora tavaszi délután mikor a kisebbik – anyai engedéllyel – egyedül vitte le a kutyát hullott le minden álarc. A nyolc éves hosszasan szedelőzködött, majd nekivágott a számára még kalandnak számító sétának. Alig tíz perce lehetett lent a négylábúval mikor a család aggodalmasan keresni kezdte az ablakból. De a 11. emeletről sötétedésben, fáktól és más egyéb tárgyaktól zavarva még szép hogy nem látták a picurt. Fejvesztett hisztiben törtek ki, mindketten kétségbe esve sikongatták, és ablaktól ablakig rohantak a hatalmas lakásban a kicsit keresve. Teljesen értelmetlen volt a jelenet, fogalmam nem volt, mit csináljak, próbáltam őket nyugtatni, hiszen alig pár perce ment csak le, a liftezés is hosszú ideig tart, de egyikőjük sem hagyta abba a filmbe illő őrjöngést. A sírás határán éppen indultak megkeresésére, mikor betoppant a leányzó, szegény semmit nem értett az enyhén szólva zaklatott szituációból, ami végül rajta csattant, zárszóként ő tört ki csillapíthatatlan zokogásban…

Ez volt az első, számomra teljesen megmagyarázhatatlan családi hiszti, aminek szem- és fültanúja lehettem. Az elkövetkező hónapokban, években még jó pár következett…

A monacói kerület, ahol azóta is élek, édesanyám “lencséjén” keresztül

A tavaszomba megnyugvást édesanyám érkezése jelentette, először látogatott meg. Először látott önálló, autonóm nőként. Büszkén mutattam meg neki egy évnyi felfedezésem minden kincsét és titkát, mosolyt csalva könnyektől mart arcára. Vele egy év után újra turistaként fedeztem fel a Cannestól Mentonig húzódó türkiz partokat, de én akkor már itthon voltam…

Cannes-i tavasz kilenc éve
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 89