Tor-túra II

Svédország, bohókás lakóival egyetemben belopta magát a szívembe. Tetszik, hogy birka módon nem mennek a nyáj után, se a divatot, se a vírus kezelését illetően. De a két hónap alatt azért párszor kiakasztottak irdatlan lazaságukkal, a legmeghökkentőbb helyzet egyértelműen a reptéren várt.

A terminálok közötti buszok és taxik híján valódi rejtély, hogy oldhattam volna meg, rendeltetési helyemre érkezést… nem értettem, a modern technika korában, miért nem értesítettek?!  …lehet még most is ott kóvályognék valahol! A főváros hatalmas repülőterén a szervezettség ezek után sem állt a helyzet magaslatán. A biztonsági ellenőrzésen simán átment, a hatalmas és egyértelműen túlsúlyos bőröndöm, eszükbe se jutott figyelmeztetni, hogy ez nem a kézipoggyász kategória, bezzeg a degeszre rakott retikülömbe belekötöttek. Megjártam már pár repteret életemben, de ilyet még nem láttam, főleg nem egy világjárvány kellős közepén! Az ellenőr maga elé húzta a nyitott válltáskám majd puszta kézzel, egyesével, alaposan körbeforgatva, megtapogatva a legszemélyesebb tárgyaim szemrevételezésébe fogott. Tudom, ez a dolga, de nem így! A motyóm tartalmát felmérve, maga elé vett még egy ragadós reptéri tálcát, és láttam, az a szándéka, hogy egyesével arra helyezi a már megvizslatott dolgokat. Na, itt szóltam rá, ekkora a kabátomra kezdte pakolni a kétszer megforgatott banánt, az átlátszó tízórais zacskóm, a gyógyszereim, mielőtt az almám összetapogatásába kezdett volna megkérdeztem, hogy a koronavírus csúcspontján, nem illene egy maszkot, de legalább kesztyűt viselnie – ahogy teszik ezt évtizedek óta a világ minden ellenőrző pontján – azt mondta, nem probléma.. „Neki lehet, de nekem az!” – tört ki belőlem, emelt hangon. Ekkor sértődötten visszadobta az üres vizes palackomat a táska közepébe és az ellenőrzést félbe hagyva odaböffentette: „Akkor menjen!” Mentem is…

Csönd és nyugalom a stockholmi reptéren

Ahhoz képest, hogy az összes terminál járatát egy helyről indították félelmetes csend fogadott, a butikban lézengett pár „álarcos” vevő, és maszk nélküli eladó, de egyébként szellemvárosban éreztem magam. A félig üres kijelzőn egész napra öt járat árválkodott, az enyémre ekkor már a második negyedórás késést írták ki, erről bezzeg értesítettek sms-ben. Telefonon panaszkodtam éppen, mikor két alkalmazott a hangosbemondón keresztül kezdte magyarázni milyen papírokra lesz szükségünk a felszálláshoz. Az egyik önbevallás már ott simult a stócnyi igazolásom között, hogy a beutazásra váró ország lakosa vagyok. A másik papírt frissen kellett aláírnom, igazlova, hogy a vírus egyetlen tünetét sem produkálom a repülőgépre szállva. Miközben az egyik hostess éppen „megvonta” egy negyven körüli férfi repülési engedélyét, tőlem elvették a túlméretezett rikító zöld kofferem, hogy utólag a gép pocakjába helyezzék, és szigorúan felmaszkozva helyet foglaltunk a foghíjas járaton.  Nem ellenőrizték viszont az utasok testhőmérsékletét, nem fertőtlenítettek minket, és a két és fél órás légi úton teljes ellátást kaptunk. Szerencsére!

A túlsúlyos koffer meg egy kézenálló utas
Párizsban se volt nagy tömeg

Párizsba érkezve, mintha egy másik bolygón találtam volna magam. Tény hogy a túlméretezett De Gaulle reptér sose lopta be magát a szívembe, de ellenszenvemet a rosszullétig fokozta a hatalmas, rideg fémszerkezetről és a végeláthatatlan, csupasz beton falakról visszhangzó hangosbemondó szűnni nem akaró beszéde. Pontosan úgy éreztem magam, mint egy jól megrendezett sci-fiben: mint valami klónok, szigorúan távolságot tartva kígyózó, maszkos sorokban álltunk miközben a monoton női hang megállás nélkül sorolta a kötelezettségeinket. A zord uniformist viselő, fürkésző örök sem tették kellemesebbé a helyzetet. Az „állarcom” miatti levegőtlenség, a fárasztó út izgalmai, vagy a kialvatlanságom okozta-e, de megszédültem, és a nyakkendős megkönyörült rajtam, kivett a hosszú sorból és egyenesen a vámos elé vezetett. Ez a hölgy már nem volt ilyen kíméletes hangulatban, az útlevél mellé kérte a lakhelyemet igazoló papíromat, majd egy friss számlát, bizonyítva, hogy tényleg én fizetem a költségeket, de végül tovább engedett. A hatalmas párizsi reptér is üresnek tetszett a csomagjainkat vára, de levegőhöz jutva kissé megkönnyebbültem, a „nehezén talán már túl vagyok” gondoltam.

Home made maszkommal
Hiper modern szállodai szobám

Az internet csodájának köszönhetően gyaloglási távolságra remek, szállást foglaltam. Mondhatom, életem legkülönlegesebb hotelja minden körülményt biztosított, hogy kipihenjem az izgalmakat, csak a fejemben lévő OFF gombhoz nem adtak távirányított. Talán négy órát aludtam a pihe-puha „kingsize” ágyban, és már sétáltam is vissza az öt percre fekvő reptéri komplexumba. Nagy volta kontraszt a svéd lazaság után, mindenki teljes védőfelszerelésben várta a sorát. A hajnali óra ellenére tömegesen próbáltunk átjutni a poggyász feladáson, és biztonsági ellenőrzésen. Az automatizált rendszer és a mosoly nélküli franciaság pedig egyáltalán nem segítette az álmos és feszült utasok előrejutását. Valószínűleg már sose fogom megérteni, hogy egy ekkora „történelmi” nemzet, hogy működhet ilyen kesze-kuszaságban…

Hajnali tumultus a CDG reptéren

A bezárt butikok, elhagyott és már romlásnak indult kávézók, étkezdék gyászos hangulatot keltettek. A felkelő nap sugarai hoztak némi reményteljes felüdülést a váróterem kézzel tapintható idegességébe. Minden beszálló testhőmérsékletét, papírjait ellenőrizték, sorban álltunk, mint a nyírásra váró birkák, hogy végre a megkönnyebbülés földjére léphessünk.

Senki nem volt lázas

Annak ellenére, hogy a francia fővárosból is csak alaposan ritkítva indultak a járatok, az informatikai rendszer hibájára hivatkozva, írásos felszállási engedélyünket várva több mint húsz percet ültünk ülésünkbe csatolva. Az előttem utazó tigriscsíkos „macska” – bármennyire fáradt voltam, ez nem hallucináció volt – ekkor kezdett kétségbeesett nyávogásába, és Nizzáig abba se hagyta, legszívesebben vele együtt szűköltem volna… főleg, amikor a földet érés után még egy negyedórát a gépen tartottak minket. Kényszeredetten vigyorogtunk, mikor a pilóta elnézést kérve, és kritikus hangon a tudtunkra adta, a nizzai reptéren nem vártak minket… mintha oly hatalmas légi forgalomról beszélhetnénk ezekben a kalandos időkben…

Síri csend immár Nizzában

A déli vámos már megértő mosollyal nézte át a „papírgyűjteményem” és gyorsan továbbengedett. Az ölelő karok, az ismerős táj inkább még jobban felkavart, mint megnyugtatott, kellett pár óra, egy meleg leves, és egy szieszta, hogy felfogjam, megérkeztem. Miközben a mediterrán májusi eső hatalmas cseppjei verték az ablakom – csakhogy az északi viharok után könnyebben akklimatizálódjak – fogtam fel, hogy kéthónapnyi tortúra után újra itthon vagyok!

Szeretem a hosszú hétvégéket, de ez ritka hosszúra sikeredett… most, hogy egy ölnyi reptéri virágcsokor mellett, a szeretett férfi karjaiban, végre rövid ujjúra vetkőzve szürcsölöm a tejeskávémat, a rossz talán már feledésbe is merülhet!

Ez már nem az északi, hanem a mediterrán tenger
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 44