Kereken tíz éve koptatom Monaco apró utcácskáit, élvezem a fagymentes tengerparti telet, no meg a késői őszt, és a korai tavaszt. Imádom ezt a várost, a maga extravagáns különlegességével, néha botrányos autonómiájával, meghökkentő írott, vagy íratlan szabályaival. Egy évtized elteltével hiába ismerem az apró ország minden zegét-zúgát szinte minden nap kapok valami apró csodát.
Kilenc évvel ezelőtt még sokkal naivabban, ilyenkor kezdtem új munkába, ami alaposan felforgatta a nyugodtnak amúgy se mondható hétköznapjaimat. Folytatom a történetem, ahol múltkor abbahagytam:
Kizárólag szóbeli megállapodásunk alapján hosszú távú közös munkára rendezkedtünk be, a feladatom csakis gyerekek tanításában, ellátásában merült ki. A munkaköröm azonban meglepő gyorsasággal bővült…
Az álláshirdetésben felajánlott havi 1.200 euro (!) ekkora már valami csoda folytán 1.000-re csökkent, gondoltam nem baj, idővel meglátjuk, megbeszéljük. És úgy se a pénz a lényeg!
Monaco szélén, a tizenegyedik emeleten található 600 négyzetméteres bérelt penthouse egy kupac giccs volt! Bőr függönyök és valódi szőr mindenütt, néha egy kriptában éreztem magam annyi halálfej vett körbe. A nappali rideg fém komódján, a pihe-puha szürke „párducbundáról” öt, reális méretű, de különböző színű halálfej vigyorgott rám, köztük „ízlésesen” és szimmetrikusan elhelyezve két leendő tanítványom fényképe. Bravó!
Mindkét gyereknek lila-fehér színekben pompázó panorámás szobája volt, természetesen fürdőszobával, franciaággyal mérhetetlen mennyiségű játékkal és degeszre tömött ruhásszekrényekkel. A konyha gyorsan belopta magát a szívembe, szépségéből és praktikus berendezéséből csak a százéves kenyérsütő és fritőz vont le vajmi keveset. A szülők birodalmát sokáig zárt ajtó fedte kíváncsi szemeim elől, de nem maradtam le semmiről. Szőrökkel bebugyolált hatalmas ágyukat ruhás és cipős szekrények hada vette körül. A tengerre néző vendégszobában plafonig érő monstrumok takargatták az anya vagyont érő táska, cipő, és ruhakollekcióit. Nem gondoltak itt a vendégre, se a magával ragadó kilátásra, a kanapét is alig lehetett kinyitni. De még ennyi hely sem volt elég a szöszinek, a helységhez tartozó fürdőszobába szinte belépni se lehetett, a fürdőkád fölé szerelt tartó rúd pedig meggörbült a rajta lógó több tucat ruhaköltemény súlyától.
A legviccesebb meglepetés mégis a toalettekben fogadott, a WC papír ugyanis mind az öt, igen öt mellékhelységben csodásan meghajtogatva várt használatra. Az anyuka, Carmen nevetséges mániája miatt szegény takarítónő órákat origamizhatott, hogy aztán a remekmű lefolyjon a büdös csatornába. Igaz az ágyazásnak és minden egyéb takarítási folyamatnak legalább ilyen szigorú és a másik oldalról röhejes, értelmetlen szabályai voltak. Meglepő, és nevetséges volt ez a tőlem annyira távol álló életforma, ugyanakkor örültem, hogy a rigolyák teljesítése nem az én feladatkörömbe tartozik…
Carmen továbbra is egyszereplős színdarabot játszott előttem, míg a férfit alig láttam. A színházi előadás remek volt, néha tátott szájjal figyeltem, de a tapsra már nem futotta az erőmből. Természetes, és egyszerű nőként rettentő volt nézni ezt a sok „műanyagot”. A letagadhatatlan plasztikai műtétek sora már-már eltörpült a mindennapi szépítkezési folyamatok mellett. Engem az arckrém vagy a testápoló használata is fáraszt már, neki viszont szinte egész napja arról szólt, hogy formában tartsa magát, ötven felett, még valahogy… Mintha tényleg egy előadásra készülnénk meghökkentő jelmezekkel, fodrász és póthaj alkotta hajkoronával, műszempillákkal és mindent elfedő csodás sminkkel. Nagyon ritkán láttam úgy, ahogy a jó Isten megteremtette, ijesztő volt a különbség, ilyenkor csupasznak és védtelennek látszott. Még a hangja is megváltozott mikor levette a strasszokkal vagy éppen kígyóbőrrel díszített magas sarkút, és nagy hirtelen jóval kisebb lett nálam…
A gyerekek névválasztása azt hiszem, mindent elmond a családról, Davina Shakira és Shania Tyra tanító nénije lettem.
Első nap a nagyobbik lány mellett ültem az íróasztalánál, leckeírás előtt álltunk. Minden mondatomat, mozdulatomat nyomozóként figyelte, annyi nanny, annyi baby-sitter után láttam nagyon nehezen fogom elnyerni bizalmát. Kibontottam a hajam és természetes mozdulattal megráztam a fejem, a gyerek tátott szájjal bámult, majd megkérdezte, „hajhosszabbításod van?” Rosszul ejtette a kifejezést, így még kétszer megismételtettem vele, mire végre megértettem a kérdését Nemleges válaszomat sem hitte el, megkért, hogy hajtsam le a fejem, így saját maga győződhetett meg az igazáról, és arról, hogy azért nem minden ál és műanyag a világban.
Még ha nem is volt egyszerű, igyekeztem a feladatomra, a két kislányra koncentrálni. Örömmel, bár rengeteg fenntartással fogadtak nyughatatlan életükbe. Szépek voltak és mosolygósak, eszembe se jutott, hogy ebből baj lehet, főleg nem ennyi év tapasztalattal a hátam mögött. Az első hetekben aztán a gyerekek valóban kedvesek voltak, bár mindeközben az amerikai filmekben fellelhető összes csínyt és huncutságot bevetették ellenem. Órákat töltöttem a cipőm, a táskám, vagy a pulóverem keresésével, a kicsi végül mindig megszánt és súgott, hol keressek. Álltam a sarat, igaz édesanyámnak már akkor kijelentettem, az tuti hogy fél évnél többet nem fogom bírni, végül aztán nem így lett… Kezdetben az ígéretnek megfelelően valóban csak napi pár órát dolgoztam, nem kellett az iskolába mennem a lányokért, nehézkesen ugyan, de megírtuk a leckét, vagy játszottunk és már mentem is haza. Néha-néha elmentek vacsorázni a szülők, de mindig elfogadható időben jöttek haza. Egyszerűnek és megoldhatónak tűnt a feladat. Jól is éreztem magam, az új világban!
Mindeközben lassan ugyan, de egyre tisztult a kép, kiderült, hogy előttem különböző okokból nannyk sokasága dobta be a törölközőt, volt akit, egy hét munkaviszony után telefonon kértek meg hogy csomagoljon össze a lányoknak és vigye már el őket Dubaiba, mert a szülők éppen nem tudnak hazajönni értük…. De volt, aki mérgében a gyerekek nem kevés zsebpénzét pakolta be, anyuka egyik méregdrága retiküljébe és örökre távozott. Akiről a legtöbbet hallottam, egy éjjel sokallt be, és a két gyereket éjszaka magára hagyva egyszerűen kisétált a lakásból, egyben a család életéből is. Ennek az elődömnek köszönhettem azokat a horrorfilmbe illő jeleneteket, amikor az ott töltött éjszakáim közepén arra riadtam fel, hogy a nagyobbik lány síri csendben az ágyam mellé lopózott, majd mereven állt és engem nézett. Annyira félt, hogy ismét magára hagyják, minduntalan ellenőrizni kellett, hogy valóban vigyáznak-e még rá…
Naiv lelkem még itt sem fogott gyanút, első kételyem csak akkor támadt, mikor testvérem átküldte az első linket, amit az interneten talált: Die Geissens – Eine schrecklich glamouröse Familie. Mindebből én csak a schrecklich – rémes – szót értettem, nem hiába…
Ezek után nem sokat kellet várnom tévés debütálásomra se, a kicsi szobájában tanultunk, amikor bejelentés és kérdezés nélkül egyszercsak egy teljes tv-s stáb állt a hátam mögött, és mutogatták, hogy semmi gond, a kamera forog, mi csak tanuljunk tovább. Tűz piros lettem mérgemben, hiszen semmit nem értettem az egészből, kik ezek, és miért zavarnak minket?! Addig, de azután se, soha senki nem beszélt nekem arról, hogy a család tévé szereplő, arról meg aztán főként nem, hogy én is a show része leszek, még ha csak másodpercek erejéig is. Egyetlen egyszer nem kérdezte meg se a német RTL, se a család, hogy akarok-e szerepelni, írásos engedélynek nyomát se láttam, egyszerűen csak jöttek és forgatták az életük, ezzel együtt az enyémet is…
