Elmentem vadászni

Holnap nem lesz sonka! Legalább egy darabka gépsonkában reménykedtem, de itt bio földön azt talán nem is gyártanak… Elkeseredésemben nekivágtam az erdőnek, jó lenne egy szép darab őz sonkával hazatérni – álmodoztam nyálcsorgatva – bár lehet egy mókuséval is beértem volna. Ehhez viszont meg kéne tanulnom végre az osonó üzemmódot!

A csernobili erdőtűz és a Svédország felett éppen veszélyesen vékony ózon réteg sem tántorított el. Tegnap megkezdődött a tavaszi szünet, mától tehát hivatalosan nem dolgozom, muszáj volt kiszellőztetnem a fejem a ragyogó napsütésnek álcázott csípős hidegben.

Még mindig hideg van !

Az északi erdő – városi lány révén – még minden bizonnyal sokáig tartogat nekem titkokat. Gyakran a Gyűrűk Ura legendás színfalai között érzem magam, mesebeli a pihe-puha mohán bóklászni miközben fenséges sasok róják királyi köreiket az égen. Ebben a kerítések és függönyök nélküli világban, az ember teljesen szabadnak érzi magát. Szabadnak és magányosnak…

Szabadon, de magányosan

Egyszer régen azt hallottam a rádióban, hogy egy emberi lénynek napi 17 fizikai érintésre van szüksége a túléléshez. Lehet az egy könyék a hátad közepébe a tömött reggeli buszon, de persze egy kedves simogatás is egy szeretett családtagtól. Valószínűleg kissé eltúlozták a dolgot, én ugyanis már rég halott lennék! Hiszen pontosan 23 napja, hogy senki nem ért hozzám, és a probléma egyre jobban kiütközik rajtam, elkezdtem nagy viccesen csipkedni, lökdösni két kis tanítványomat, és a család zsebkutyái is egyre több simogatást kapnak. Pedig akik ismernek, jól tudják, egy eb nálam harminc kiló felett kezdődik…

Tény, a napi kontakt létszükségletünk, gyógyít, energiát ad, én pedig egyenesen ölelésfüggő vagyok! Szegény bátyám a megmondhatója, de képes voltam a kollégáimat is percekig szorongatni a végeláthatatlan irodai folyosónk kellős közepén…

Rengeteg kutatás bizonyította már, hogy az érintés oxitocint, „szeretethormont” szabadít fel, de mit tegyek most, nagy magányomban?!

Monacóból, telefonon kaptam megoldást:

– Úgy se lát senki abban a nagy rengetegben, ne zavartasd magad! Majd meglátod, hogy megkönnyebbülsz! Higgy nekem, teljesen fel fogsz töltődni…

A baráti tanács szerint kiszemeltem hát egy szimpatikus fát, és uccu… a karjaimba zártam. Szkeptikus kis lényem, a fölöttem kopácsoló dolgos harkályokkal együtt kezdett végeláthatatlan kuncogásba. De aztán lelassult a lélegzetem, és éreztem a forró könnycseppeket, ahogy útra indultak az arcomon. Megnyugodtam! Talán ezentúl nem kételkedek majd a kelták és az indiánok ősi hitében, lehet, hogy a fáknak valóban lelkük és gyógyító erejük van?! Csak az látszott megvalósulhatatlannak, hogy ez az óriás fenyő hatalmas ágaival visszaöleljen, bárcsak Tolkien – megelevenedett fájává – Szilszakállává változott volna…

Az én fám, remélem holnap is megtalálom ?!

Erőm teljében indultam haza, lehet, hogy szünet révén még ezt az elf nyelvet is nekiállok elsajátítani, végülis ki tudja, meddig kell még itt maradnom… a gyerekek pedig tudom, szívesen vennék a szerepcserét, hogy nekem tanítgassák tündének csengő anyanyelvüket… Gondolataimba mélyedve baktattam a vastag mohaszőnyegen, mikor szembe futott a húsvéti nyúl! Nyulak! „Az erdőben három szörnyek, puska sem öli meg őket. Három nyulak, de akkorák, nem láttál még ilyen csodát!” Nem voltam elég gyors, se elég halk, bár sikerült hosszan követnem őket, de legnagyobb sajnálatomra nem sikerült lencsevégre kapnom a három, méretes tapsifülest. Pedig ismét kristály tiszta égi jel, húsvéti ajándék volt! Jó helyen vagyok!

Mit nekem húsvéti sonka, ha beérem egy kérges fával is!?

Tenger, fák és napsütés