Hajtépve-betépve

Teljességgel hihetetlen, hogy már több mint tíz éve koptatom Monaco utcáit! A január eleji évforduló óta nem térek magamhoz, igaz az egész életem ismét akkora fordulatot vett, hogy egyébként sem igazán tudom, hogy ébren vagyok, vagy álmodok… De pont ugyanígy kapkodtam a fejemet az új munkahelyemen is kilenc évvel ezelőtt!

Mesélek tovább!

Most nem túl kecsegtető a kilátás a Geiss penthousból

Szóval alaposan összefoglalva 2012 tavaszán munkába álltam egy német családhoz, mint magán tanár és gyerekgondozó. Hatalmas terhet vettem a nyakamba, de a koszos zoknink csak szépen lassan, egyesével potyogtak ki a szennyes kosárból. Naivságom pedig csak hátráltatott, hogy gyorsan észrevegyem a buktatókat.

A család messze nem volt normális, semmilyen értelemben se. Egyszercsak azon kaptam magam, hogy a német TV-ben szerepelek, és mindezért a minimál bér töredékét zsebelem be, míg kenyéradóim, a jet-setterek csillogó életét élik.

A hétköznapi életemből eltűnt minden hétköznapiság, tervezhetetlen, és követhetetlen őrületté váltak a munkanapok. Mondhatnám, hogy hétvégén pihentem, de végülis annyira bejött ez a kerge pörgés, hogy már akkor se engedtem a 220-ból…vagy a negyvennyolcból?!

Szerencsére hamar találkoztam az apa felmenőivel, a nagyszülőkkel, két kedves, fiatalos, nyugodt, és egyszerű embert ismertem meg bennük. A nyugalom cseppnyi szigetét jelentették számomra. Szeretettel fogadtak, érdeklődtek mindennapjaim és a családom után, én is így tettem. Ennek köszönhetően gyorsan összebarátkoztunk, így aztán csak ők ketten mindig puszival és öleléssel vártak. Minden alkalommal, amikor a szülők elutaztak valahova – és ez elég gyakran megtörtént, – menetrendszerűen ők érkeztek helyettesítésükre. Korukból adódóan gyakran már fáradtak voltak ehhez a könnyűnek nem mondható feladathoz, mégis kedvesen, és hatalmas szeretettel bántak a kicsikkel. A nagymama finom ételekkel, és hatalmas ölelésekkel, míg a nagypapa rengeteg vidámsággal és sok-sok életre nevelő okos gondolattal halmozta el két unokáját. Színes családi programokat szerveztek a gyerekeknek, és ami a legfontosabb volt, nagyokat beszélgettek velük. Érthető volt, a kicsik mérhetetlen ragaszkodása. Minden szempontból úgy láttam, Opát és Omát, mint szerető szülőket, Robertet és Carment, pedig mint két nagy testvért kezelik a lányok. A tisztelet azonban a nagyszülők felé is hiányzott…

A lányok iskolája felülnézetből

Shania és Davina úgy ugráltatta őket, mint a szolgákat, pedig már hetven körül voltak mindketten. Fájt hallgatni milyen kíméletlenül és udvariatlanul beszéltek velük. Gyakran szóltam is ezért, de persze semmi nem változott. Sokszor kedvem lett volna befogni a fülem, hogy inkább ne is halljam, azokat a kemény szavakat, ahogy a kicsik beszéltek az „öregekkel”.

A nagyszülők rendszeres, számomra gyakran teljesen váratlan érkezésével én is mindig fellélegezhettem. Az csak egy volt a sok változás közül, hogy sokkal kevesebbet kellett dolgoznom, és szabadnapokat is kaptam, de hogy emberként kezeltek, és szerettek és mindezt ki is mutatták, jelentette számomra az igazán nagy újdonságot a Geiss családban. Mivel egyikőjük sem beszélt franciául és angolul is csak épphogy, sokat segítettem nekik a hétköznapi életben, de ez nem volt megterhelő feladat. Az őszinte kedvességük és közvetlenségük kárpótolt mindenért, velük én is egy nagycsaládban éreztem magam.

Monaco, Monaco te csodás

Nagymamával sokat beszélgettünk, mesélt Róbert gyerekkoráról, rossz természetéről, a gazdagnak messze nem mondható életkörülményeikről, vagy éppen arról milyen nehezen és sokára sikerült Carmennek teherbe esnie.

Az „öregek” legalább olyan megrökönyödve figyelték a családi eseményeket, mint én, eléggé furcsálltam mindezt, hiszen mégiscsak a saját gyerekükről és unokáikról volt szó. Érdekes módon pont ugyanazokat a dolgokat „kritizálták”, amik nekem is szembe szöktek. Mint minden szülő, ők is főleg az egészségre káros dolgok ellen ágáltak. A rengeteg gyógyszer, és táplálék kiegészítő, fiatalon tartó bogyó, fogyókúrás por, valamint az elfogyasztott alkohol mennyiség folyton témán volt, de úgy éreztem csak nekem öntik ki a szívüket. A fiúk és a menyük előtt inkább csöndben maradtak.

Margret nagyi egyszer magával húzkodott Carmen gardróbjába, talán akkor jártam ott először. Kinyitotta az összes ajtót és elképedve mutogatta nekem a márkás ruhák, cipők, táskák tömegét. Felbecsülhetetlen érték volt a hidrogénbomba szekrényeiben, igaz az árcédula csak a csizmásdobozokon volt olvasható, viszont ezer euró alatt szinte nem volt lábbeli a papír kartonokban. Oma kivett pár futurisztikus, csillogó kövekkel díszített magas sarkút a szekrényből és megkért, hogy próbáljam fel. Nem hittem a fülemnek, de miért ne? Szóval együtt nevetgéltünk, miközben a 15 centis kreációkban sétáltam fel-alá, jó hogy Carmen nem látta mindezt… 

Ezek után érthető tehát, hogy minden alkalommal én is sajnálkozva fogadtam a nagyszülők távozását, a két gyerek viszont kifejezetten rosszul tűrte. Egy alkalommal, odáig fajult a sírás, hogy majdnem lekésték a repülőjüket. A 9 éves Davinát be kellett zárni a szobájába, úgy őrjöngött, mert nem akarta, hogy Oma és Opa elmenjen. Torka szakadtából üvöltött, rugdalta az ajtót. Ha nem a saját szememmel látom, talán el se hiszem. Nagypapa már a lépcsőházban volt a bőröndökkel, a lift gombját nyomogatta. de a nagymama szíve persze meglágyult a szünet nélküli keserves sírás hallatán és visszament a gyerekszobába. Nem kellett volna. Davina a szó szoros értelmében megtámadta. Ütötte-rúgta, ahol érte, tépte a haját, a segítségére kellett sietnem, persze akkor meg nekem esett. Nem vagyok cukorból, de nekem is fájt! Én a hideg zuhany alá tettem volna, a nagyszülők sajnos azonban csak nevettek a történteken. Nem hiszem, hogy a legjobb nevelési forma, egy ilyen már- már beteges gyermeki reakcióra. És mivel idő – intelligencia, türelem, tapasztalat, és tudás – hiányában senki nem ült le nyugodtan megbeszélni a történteket a felzaklatott gyerekkel ez a történet is lezáratlan maradt… a kitépett hajam azóta legalább visszanőtt!

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 89