Miért éppen Monaco?

Sok-sok hosszú év elteltével még mindig nincs olyan hét, hogy valaki ne szegezné nekem ezt a kérdést hol egy idegen, hol az anyanyelvemen. Hogy egy elfelejtett idézettel válaszoljak:

„Megvolt mindenem, amit valaha is akartam, de semmim sem volt, amire igazából szükségem lett volna…”

Kiköltözésem évében töltöm be a harmincat, varázslatos ugyanakkor elkeserítő szám ez egy nő életében, már ha a harmadik X felé közeledve még mindig nem tud, és nem is akar megfelelni a társadalom elvárásainak… Ahogy sok ezer sorstársam én sem tudtam felmutatni boldog családi életet, mosolygós gyerekeket, de még egy nyamvadt vőlegény jelöltet sem. Igen, évek óta szingli voltam, legalábbis lélekben… !

Hiába dolgoztam vezető beosztásban és értem el szinte mindent, amit tündér kis szülővárosában elérhet az ember. Az álommeló, a fekete csodakabrió, a lógónyelvű udvarlók és a napi rutin már nem elégített ki. Rettegve néztem a jövőbe, mától minden napom arról fog szólni, hogy egy nehézkes ébredés, és kötelező kondicionáló torna után letolom a magam 10-12 óráját az irodában, majd haza kocsikázok, meglátogatom az éppen aktuális kiszemeltet, végül újra feszültséggel teli álomba merülök, hogy másnap mindezt újra kezdhessem?!

A kabrió “gyűjtemény” azóta is otthon vár

A hosszú hétvégék, és a néha-néha becsúszó nyaralások sem tudtak már kimozdítani a fásultságomból. Életem végéig ez vár rám?!? Megnyugtatlak, ha esetleg te is ebben a cipőben jársz, még a pszichológusok is azt mondják, hogy ebben a korban mindez a kétkedés normális…

Én viszont sose voltam! És becsomagoltam… Újra!

Ahogy egyszer már megtettem a húszas éveim derekán, újra feladtam mindent. Otthon maradt a vadonatúj francia ágy és a nagyképernyős tévé, a csodás körömcipő gyűjtemény és a kosztümöktől roskadozó szekrények is. A család és a barátok értetlenkedő tekintetétől kisérve ismét útra keltem az ismeretlenbe. Míg anno Párizsnak, másodszorra délnek vettem az irányt. A tél közepén vágtam neki, hogy meghódítsam a Francia Riviérát, pontosabban egy kozmopolita család, és gyerekeik életét. Három diplomával baby-sitternek – és mint később kiderült személyi asszisztensnek – álltam!

Soha nem irigykedtem azokra az ismerőseimre, akik a két gyerekkel és a golden retrieverrel boldog családi életet éltek, vagy a negyedik csoda kocsit parkolták le a horvátországi nyaraló mélygarázsába. Azokra sem, akik az iskolapadban még mellettem ültek, most pedig már fővárosunk vezető cégeinél irányítják több ezer ember mindennapjait. Azokra viszont, akik bármilyen okból kifolyólag külföldre költöztek, mérhetetlenül féltékeny voltam.

Fontvieille, a negyed ahova beköltöztem

Így végül kétségekkel, de nagy reményekkel a szívembe hoztam meg a döntést, hogy kisebb – de annál festőibb – olaszországi kitérőt követően megérkezzek új életem színhelyére, Monacóba. Egy különös világba, ami utazásaim során már rabul ejtett, és ahol édesapám örömére 20 000 rejtett kamera vigyázta biztonságomat. Az érő narancstól rogyadozó fasorok, a yachtok, és a Ferrarik, ahogy turistaként most is azonnal magukkal ragadtak. Nap, mint nap hitetlenkedve keltem ki az ágyból, hogy az ablakomon kinézve a tengert köszöntsem.

Kilátás a szobám ablakából

A munkát hamar megszoktam, pedig nem volt egy leányálom az igazgatói szék után, de nem esett le a karikagyűrű az ujjamról (főleg, hogy senkinek eszébe se jutott felhúzni rá). A kényelmes reggelik a tengerre néző teraszon a napom fénypontjává váltak. Végre kedvemre főzhettem, jobbnál jobb és különlegesebb hozzávalókból, csak a sarokban álló mérleg állt jókedvem útjába. Hihetetlennek tűnő idő után újra könyvet vehettem a kezembe és a tavaszi napsütésben csak úgy faltam a betűket, vagy a labirintusnak tűnő város aprócska utcácskáit…

Az első rally szinte megbabonázott


Meg is szédített az új életem, hetekig lázálmokban emésztettem a feldolgozhatatlan látnivalók sorát. A csillogó cirkusz fesztivált, ami szinte a házunk ajtajában kezdődött, a Monte-Carlo Rally nyüzsgését, David Coulthard kezeit a székem támláján az első éttermi ebéd alatt, a nizzai kiruccanásokat a régi-új magyar ismerőseimmel, no meg azt a sármos spanyolt, aki utána évekre felbolygatta a szerelmi életemet….

Az első nizzai karneválom

Gyorsan beilleszkedtem, élveztem a már elfelejtett magányt is, a lustálkodást, hogy újra volt időm, gondolkozni, levegőhöz jutni. Új életet kezdtem, egy percet sem gondolva arra hol és hogyan fogom folytatni!?

Hát nem gyönyörű!?

Nemcsak a levegő illata, az élet íze is hirtelen megváltozott a hercegségbe érkezve. Ebben az országnak nehezen nevezhető városállamban, végre minden nap új élményt jelentet. Kaland lett egy egyszerű bevásárlás, vagy délutáni séta is, mert még a járdaszegéllyel is ismerkednem kellett…

Pontosan ezt akartam!

1 68 69 70 71 72 73 74 75 76 77 78 79 80 81 82 83 84 85 86 87 88 89 90 91