Kukkkucs! Itt vagyok! Nem vesztem el vagy csak részben, az a vicces, hogy tudom, hogy egytől egyig mind meg fogjátok érteni és bocsájtani „röpke” elmaradásomat…
Hónapok óta fogalmazom-e sorokat, de a fáradtság mindig kiveri a legszebb gondolatokat a fejemből. Lusta, tohonya blog gyártók pedig nem viszik sokra, én pedig még mindig reménykedem, no de kezdjük a leges-legelején, mint mindig…
A történet bizony még gimiben kezdődött, nem sokkal a „felvilágosításunk” után, amikor az ember körvonalazza jövendő kis élete sziklaszilárd kereteit, listákat ír, és szigorú elveket fogalmaz meg. Tudjátok azokat, amiket aztán évről évre leszűkítünk, nyesegetünk és finomítunk, hogy mégiscsak „révbe” érjünk valahogyan. A pasis listám például végeláthatatlan kritériumok hosszú sorából állt, emlékszem. Manapság, ha vadásznék még, már „mindenki” szóba jöhetne, aki magasabb, és idősebb nálam, no meg, ha tud úszni… ebből nem engedtem, ne kérdezd miért?!?
Ugyanilyen „fontos” volt azon követelmények sora is, kinek és hogyan szülök majd gyereket, már ha egyáltalán szülök. A külföldiek abszolút esélytelenül indultak, tisztán hallom magam, ahogy a töri óra utáni szünetben ecsetelem: „hiszen fogalma sincs ki volt Mátyás király, vagy Vuk, és az 56’-os forradalomról sem tud semmit” (…a Vuk-ot se kérdezd, kérlek!)
Aztán teltek múltak az évek, és a mindennapok fogaskereke gyorsan beőrölt, fájdalmasan nyekeregtek azok a kerekek a sarki boltban a heti bevásárláskor is. Ott döntöttem el! ÚJ kellett, csupa nagybetűvel, és az élet minden terén! Ez a szabály pedig stornózott és felülírt minden előzőt…
Aztán a nagybetűs ÚJban, itt Monacóban újabb fogaskerekek kaptak el, színesek, vidámak, csillogóak és hangosak. Hiába ketyegett az óra, észre se vettem, igazából észre se akartam venni, annyira jó volt minden!
Aztán egyszercsak: Kukucs! Egy kis ember rugdalózott a karomban. Magam sem értettem hogyan? Már mászott, aztán felállt, majd tisztán és érthetően azt mondta: „ANYA” és én még mindig csak a szememet dörzsölgettem, hogy mi történik velem!? Ki ez a kis kukac? Hogy került ide? Hova lett a régi életem?
Egy hihetetlenül váratlan ajándékot kaptam, egy okos, vidám, mosolygós kis legényt, aki még jobban átírt minden eddig létező szabályt, immár kereken két éve!
Már ismertek, a „csattanó” még hátra van… hónapok óta piszkálnak a legközelebbi barátnőim, mikor lesz a nagy bemutatkozás?? Hát legyen…
Szóval…. bizony komoly gombóc van a gyomromban, ahogy fogalmazok: Ne haragudjatok rám, annyira gyors volt ez az időszak, annyi minden történt. És talán csak is kizárólag magamnak akartam, irigy módon kiélvezve minden cseppjét. Boldoggá tett az illatos, húsos kis titkom!
Bizony, bizony a jó Isten újból rám kacsintott, és én, aki egy gyerekkel sem számoltam már – a legnyálasabb romantikus filmbe illő módon – világra hoztam a második magyar-francia csemetémet is. Kukucs! Ez a gyönyörű kékszemű kis gumibogyó pedig elvette minden erőmet, amit az írásnak szerettem volna szentelni… de nem lehet rá haragudni!
Most már kénytelen leszek, nemcsak az apukát, de a két kis félvért is alaposan felvilágosítani, Vuk, Mátyás király, vagy ’56 minden részletéről. Teszem ezt nagy elánnal, és –egyelőre – hatalmas lelkesedéssel, hiszen ÚJ!
Mindeközben a monacói történeteimnek új címet is adhatnék, pl. ’monacói kismama blog’, vagy, hogy valamivel különlegesebb, hivatalosabb legyen, mondjuk ‘kétnyelvű gyereknevelés Monacóban’. Ne ijedjetek meg, ha csak nincs rá igény, inkább maradok az eredeti vonalon.
Amennyire lehet, már bontogatom is a szárnyaim, gyakran megakadályoz, hátráltat benne, egy-egy kakis pelenka, vagy az arcomra simuló apró, meleg kezecske, de harcos mai anyukaként sem fogom feladni az eredeti terveim, mert a tervek – mint a fentiekből is látjuk – fontosak!
Szuperek vagytok mind a négyen.