St Tropezi szülinap

Gondolom, remegve várjátok a folytatást, hol is tartottam monacói életem részletes kitárgyalásában!? Másfél éve éltem a hercegségben mikor már – nem éppen megbecsült, de legalább – kollektíven elfogadott munkaerőként, nap, mint nap a legnagyobb német valóság show legkisebb szereplőinek élet egyengettem. Akkor még nem tudtam, hogy tanítóból éppen pótanyává avanzsálok. A kalandok az első közös nyár közeledtével pedig csak fokozódtak…

A szülinapi parti legfőbb helyszíne békeidőben

Legvadabb álmaimban se tudtam volna elképzelni, hogy milyen egy születésnap a Geiss villában. Alig öt hónapot kellett várnom a nagy alkalomra. Az elsőre ugyanis hivatalos voltam, no, nem mint vendég, dehogy, mint ingyenes munkaerő! Hatalmas izgalomban voltak a lányok, az év vége is közeledett, így nem sok lehetőségem maradt a normális munkára, a leckeírást mindenesetre elfelejthettem. A kinyomtatott meghívók sorra gazdára találtak, és készen állt a vége láthatatlan vendéglista is a fekete-fehér színek jegyében megrendezendő partira.

Nem Halloween díszlet, ez volt a nappali

A várva várt héten a nagyszülők voltak a gyerekekkel a monacói 600 négyzetméteres penthouse lakásban. Pénteken, iskola után együtt indultunk hát St Tropezba. A nagypapa ült a volán mögé, a matt fekete hajónyi Rolls-Royceba, szegény nem volt túl biztos a dolgában, és kapkodott is. Papi, mint egy gyerek végig nyomkodta az összes létező gombot a műszerfalon, mozgott szinte az egész autó, rém vicces volt, bár kissé ijesztő a hosszú út előtt. A kanyargós úton csak úgy csúszkáltunk a hátsó ülésen, a bőr kanapénak beillő ülőkén hol jobb oldalt, hol baloldalt találtam magam. Végül azonban szerencsésen megérkeztünk a st tropezi villába. Nagymama előre felkészített, hogy: „nem egy nagy szám a ház, és nem is túl nagy”… hát én még a harmadik nap után se tértem magamhoz. A hatalmas kecóban, amit állítólag mindig is árultak, újabb giccs halmaz fogadott. A WC papír itt is origamizva, az összes mellékhelységben, a függönyöket fekete bőr helyettesítette, a monumentális bútorok, szőrmék, furcsábbnál furcsább dekoráció, és persze a halálfejek sem maradhattak el. Bár emelet nem volt, de a belmagasság lehetőséget adott három kis galériára kialakítására is, különlegessé téve a gyerekszobákat. A konyhát egy nagy étterem is megirigyelhette volna, a pizza sütő kemence mellett, minden akkora méreteket öltött, hogy látszott innen könnyen kiszolgálásra kerül majd a meghívott több mint 100 vendég. A szülők hálószobájából lift (!) segítségével lehetett a pincét, azaz Carmen dressingjét megközelíteni. Ez a földalatti színt még jobban elkápráztatott. A vagyont érő ruhákon és cipőkön kívül, méretes konditerem, szauna, mesés borospince, óriási játékterem, mosókonyha, az autók számára lifttel megközelíthető garázs, éléskamra, kilenc személyes mozi (igen, igazi mozi) és még számtalan üres helység fogadott. A kert is hatalmas volt, halastóval, több szoborral, szint eltolásokkal, válogatott különleges növényekkel, és persze a medence sem volt mellékes. A Geiss villa harmadik liftje az egyik teraszt emelte a magasba (!!!), hogy tenger kilátással lehessen vacsorázni. És mindezt a csodát 16 kamera figyelte és vigyázta éjjel nappal. Hihetetlen volt, de nem sok időm maradt bámészkodni!

Így vártuk a vendégeket!

Pénteken este alig hogy mi megérkeztünk, pár vendég is betoppant, köztük egy szakács, aki azonnal munkába is állt. Készültek a finomabbnál finomabb ételek, és Davina 9 születésnapját hajnalig tartó mulatozással előünnepelték a jelenlévők. Sokat ettek és még többet ittak, így a szombat elég későn kezdődött, pedig nagy nap várt ránk. Korán reggel sorra érkeztek a „szervezők” készült a dekoráció. Teljes kis söröző Kölnből, mert a helyi nem jó…  kolbászsütő, kebabos szintén Németországból, mert a helyi abból sem jó! Mindezek persze teljesen ingyenesen árasztották el a vendégsereget finomságaikkal az egész este folyamán. A bárpultnál látványos koktélok készültek, a konyhát pedig újra a szakács vette birtokába. Annyi ételt készített, hogy szinte felfoghatatlan volt a mennyiség. Ebéd után lassan érkezett a népes vendégsereg, pár gólyalábas bohóc és én fogadtam őket. Minden meghívott gyerek születésnapi ajándéknak is beillő meglepetést kapott, társasjátékot, elektromos játékautót, plüssöket, szerettem volna újra kislány lenni. Pedig ez még csak a kezdet volt! Remek zene, és fergeteges műsor fogadta a kicsiket és nagyokat egyaránt. Az animátorok valóban látványos műsort produkáltak, a felnőttek is tátott szájjal figyelték a programot. A nagy melegben a medence folyton tele volt, és a vizes játékoknál is mindig sor állt. Fergeteges volt a hangulat, és erről a remek ételek és a kifogyhatatlan italkészlet is gondoskodott. Az est közeledtével persze már inkább a felnőtteknek szólt a parti, a hangos, néha élő zene, és az alkohol került előtérbe. A rengeteg megmaradt étel meg a kukába, hiába tiltakoztunk páran, mindent kidobtak. A csodás, hosszú tűzijáték után lassan elszivárogtak a meghívottak és csak a kemény mag maradt. Ők viszont jó sokáig. Mikor vasárnap reggel felébredtem, egy-egy pohár borral és megszámlálhatatlan cigi csikkel még az asztal körül ültek. Nem is hittem a szememnek!

Nem sok fotóm maradt a fekete-fehér partiból

A családtagok is sorra ébredeztek, a nagyok rekedten és karikás szemekkel próbáltak magukra találni, míg a kicsikkel döcögős leckeírásba kezdtünk. Nem sok sikerrel, mert közben Carmen ajándéknézegetésbe kezdett, és öt percenként hangosan sikoltozva hívta magához valamelyik lányát, hogy; „nézd, nézd, mit kaptál!” Tény és való, hogy a sok-sok márkás ékszer, ruha és cipő, egy 18. születésnapra is bőven megfelelt volna, de így meg a házi feladat nem készült el. Főleg, hogy alig fél óra elteltével hirtelen felpattantak, és szó nélkül eltűnt az egész család. A személyzet egymást kérdezgette, hogy hol vannak? Mikor jönnek vissza? De senki nem tudott választ adni, én sem! A matekkönyvet a hónom alatt szorongatva, ott álltam ebben a hatalmas házban, ahol senkit és semmit nem ismertem, sőt igazából azt sem tudtam pontosan hol vagyok és fogalmam nem volt mit kéne csinálnom. Carment, az anyát nagy sokára elértem telefonon; „jajj” mondta, rólam teljesen megfeledkezett… De minden rosszban van valami jó! 

És a kert végében leszállt értem a helikopter…
Már a levegőben, hazafele

Természetesen segítettem a takarításban, hogy nézhettem volna ülve, hogy tízen szorgoskodnak körülöttem. Elfáradva, dél tájban éhesen realizáltuk, hogy a hűtő teljesen üres, valóban, hiszen tegnap minden csodás lakoma a szemétbe került. A két napos vigadalom után vasárnap délben kénytelenek voltunk joghurttal csillapítani éhségünk. Aztán egyszer csak megcsörrent a telefonom, és Carmen remek ötlettel állt elő a hazaszállításomra. Egy pillanatig sem tiltakoztam, inkább sikongatva hívtam a barátaim, hogy elújságoljam; „Helikopterrel megyek haza St Tropezból Monacóba”!!!!

Leszálláshoz készülődve…Heliport- Monaco

Egy köszönettel, de még egy fillérrel sem kaptam többet, a hétvégi munkámért pedig takarítani, és a vendégek ügyes bajos dolgaival foglalkozni aztán végkép nem volt benne a munkaköri leírásomban. Mégis úgy határoztam, befogom a szám. Bár hulla fáradt voltam, hiszen két napig alig aludtam, úgy döntöttem most nem anyagiakban, hanem csodás és különleges élményekben gazdagodtam… Idővel aztán, rájöttem, hogy ha ezzel a családdal hosszútávon tervezek, muszáj lesz ezt az elvet a szemem előtt tartani…

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 91