Vakácíjj-ójj


Igen, igen, megint elvesztem, mert végre vakációzni voltam. Olybá tűnt, hogy időtlen idők óta terveztem már ezt a magyarországi látogatást, és az elmúlt négy-öt hónap valóban lassan telt a halvány remény homályában.Idegesített már minden, az óva intő barátok, az okoskodó családtagok, a közösségi médiában olvasott több ezer gyakran ellentmondó hozzászólás, de a kedvesem féltő precizitása is. Nem kellett volna …


Covidunk jobbegyenese már tavaly földbe döngölte utazási mániám, hihetetlen, hogy még a szomszédos Olaszországba se jutottam át november óta. Tavasszal aztán elmerültem a negatívumok tengerében, valóban reménytelennek látszott az utazás megszervezése. Az áprilisi szél aztán felébresztett, felrázott téli álmomból, az asztalra csaptam, és megvettem a repjegyet. Bátraké a szerencse alapon…

Rég jártam a felújított nizzai reptéren, most szinte csak az enyém volt


Ugyan már! Megtanultam, megtapasztaltam, hogy a médiában elhangzottakat legalább kettővel kell elosztani. Tizenöt éve már, de még mindig emlékszem a szüleim kétségbeesett hangjára a heti egyszeri telekommunikációnk alkalmával – okostelefon nem lévén – adtak hangot féltő rettegésüknek. Párizsban éltem akkor, és miközben mi a barátnőimmel a legnagyobb nyugalomban jártuk a várost és a múzeumokat, a magyar tévé lángoló autókat és háborúba illő jeleneteket sugárzott a francia fővárosból. A nizzai terrortámadás idején, az amerikai média “aggatta” tele az országot virtuális “NO GO ZONE” táblákkal, a francia híradó alaposan kifigurázta a nem kicsit eltúlzott híradásokat. Amikor tavaly a határzárak miatt Svédországban ragadtam országos és helyi médiumok kerestek meg Magyarországról, szaftos tragédiára vágytak, de én csak egy mosolygós, nyugodt skandináv tavaszról tudtam beszámolni. 

Erre kellett volna gondolnom, de már késő okosnak lenni, elvesztegettem jó pár hónapot a felesleges aggódással, a ráncokról és ősz hajszálakról nem is beszélve…

Nizza reptér, mintha egyedül lettem volna


A nagy nyomás miatt – Meglátod karanténba fognak zárni! Hogy akarsz bejönni a határon? Úgysem fog sikerülni ez az utazásod! – alaposan feltankoltam valós és kreált “igazolásokból”, bepakoltam a bőröndbe és már indultam is. No, nem egyenesen Magyarországra mert a helyi fapadosok még mindig az utolsó percben törlik járataikat. Fő a biztonság alapon Bécs felől “támadtam”. A nizzai reptéren elkértek az útlevelem, majd a kopasz szakállas a PCR tesztem felől érdeklődött, tisztes távolból megnézte a telefonom képernyőjén éppenhogy világító betűket, és felhívta a figyelmem a sógorékhoz szükséges internetes okmány mihamarabbi kitöltésére. Az osztrák kormány oldala úgy nyitott, hogy sajnálattal közlik egyelőre csak németül olvasható a dokumentum. A német szakos gimi túl távolinak tűnt, hogy neki veselkedjek a fordításnak, emberünk megnyugtatott; majd a gépen kapok angolul is… viszont a speciális maszkot mindenképpen szerezzem be például a repülőtéri patikákból. Spóroltam hát a légitársaságnak mert a légikisasszonyok már a gép ajtóban osztogatták a számukra előírt arcvédőt. A kitöltendőről pedig kiderült, mivel nem maradok Ausztriában rám nem vonatkozik.

Bécsben sem töltögettem, pedig volt kérdőív dögivel

Ezek után a landolásnál egy vietnámi beütésű osztrák határőr kukucskált bele felületesen az útiokmányomba, és hazáig meg se álltam. A határon – nem(zetiség)től függetlenül – csak integetett vámos, határőr, rendőr egyaránt miközben én bőszen gyürködtem a gondosan előkészített papír kupacot. Majdnem, hogy felkaptam a vizet, hogy nem állítottak meg, hiába dolgoztam… 

Bárcsak a vakációm is ilyen felhőtlen lett volna, de ezúttal alaposan meg szenvedtem az otthoni intéznivalók hosszú sorát. Pedig sok-sok kedves segítség, és sugárzó szeretet biztosított róla, azért még otthon is itthon vagyok… mégis fáradtabban indultam vissza, íjj-ójj, fájt kívül, belül… mennyire fárasztó, minden részletre gondolni, tíz napba sűríteni fél év intézni valóját … no és persze a sajtos-tejfölös, a halászlé, meg a székelykáposzta túlsúlyával is számolni kellett a visszaúton. 
Íjj-ójj a fürdőruha szezonnak is…

A beígért sorban állás és idegeskedés, az összes határ átlépésénél elmaradt


A húszezerbe fájó – Monacóban ingyen (!) van – PCR tesztemet ezúttal Abdul tanulmányozta hosszasan a telefonom képernyőjén. Az osztrákok se viszik túlzásba a higiéniát, bár a bécsi repülőtér zsúfolásig volt automata fertőtlenítő folyadék adagolókkal. A minden bizonnyal született osztrák alkalmazott kesztyű és bárminemű óvatosság nélkül vette kézbe az útlevelem és a mobilom egyaránt. Szerencsére a kézipoggyászom leméréséről az utolsó pillanatban valami csoda folytán lemondott, nem is tudta mekkora terhet vett le a vállamról, mert a kolbásszal, parenyica sajttal, mákkal, mini pálinkákkal és unikumokkal degeszre tömött táskám vállpántja pont a kétszeresét mélyesztette a húsomba megengedettnek. Még utánam kiabált, hogy Franciaországba csak egy formanyomtatvány kitöltésével léphetek be, de akkor én már menekülőre fogtam…

A schwechati reptéren már nem volt olyan nyugalom, mint Nizzában


Ezek után már ment volna minden mint a karikacsapás, ha a szintén túlsúlyos bőröndöm fogantyúja el nem törik… Így égethettem az Anyukám által rám tukmált kalóriákat. A gépen aztán a kezembe nyomták a kiöltendőt, amit toll híján azonnal a táskámba gyűrtem. Nizzában egy mogorva, de hatékonyan fekete határőr fogadott, viccelődve próbáltam ecsetelni, miért nem álltam neki a papírlap kitöltésének… (ilyenkor tudom, hogy íjj-ójj megöregedtem) meg se hallgatott, tovább intett. Mikor a reptéri vonat állomás bejáratánál az épp valamilyen folyékony drogot preparáló hajléktalant felszólította a biztonsági őr: “Legalább ne a bejáratnál, menj arrébb egy kicsit…” tudtam, hogy megérkeztem ! Kezdődhet az igazi vakáció, lesz mit kipihennem… a táskák cipelésétől van ám íjj-ójj! 

Majd itthon “vakációzom”
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 89