2017.03.13

Pont hat éve lehetett, hogy először együtt ebédeltem Allan McNishel és csodás családjával, be kell vallanom fogalmam sem volt róla, hogy kik ezek az érthetetlen skót akcentussal beszélő emberek. Jobban lefoglaltak a három éves kislányuk szőke loknijai, minthogy a nevükre figyeljek. Csak amikor először az ízlésesen, de rendkívül egyszerűen berendezett otthonukba léptem, jöttem rá, hogy nem akárkivel van dolgom. Pedig a kupák és győzelmi serlegek töredéke sorakozott csak a tévé melletti apró szekrényen. Mikor aztán a nyári szünetben megkértek, hogy tanítsam franciára a gyerekeiket, már szinte barátként fogadtak, és a pár együtt töltött hét után megállapítottam, hogy ilyen szép és szerető családot ritkán látni, főleg nem Monacóban. Igaz Allan nagyon elfoglalt ember, alábbi beszélgetésünkre majdnem négy hónapot vártam…

Nagy fiával együtt késve, de mosolyogva érkezik találkozónkra, mint mindig puszival üdvözöl, és kedvenc kávézójában egy eszpresszó mellett válaszol kérdéseimre. Nem kell megerőltetnem magam, folyik belőle a szó, és a viccek is…

  • Tudom, hogy van egy közös vonásunk, te is szereted a focit! Sőt talán profi futballistának is készültél?
  • Jajj neee!- vágja rá nevetve. Valóban focista akartam lenni, a suliban játszottam, mint minden srác, de be kell vallanom, az nem futball volt, inkább csak futás…Balszélsőként léptem a pályára, és tény, hogy nagyon gyors voltam, de inkább azért kerültem be a csapatba, mert hiányzott a tizenegyedik ember, és nem a tehetségem miatt.

Ami viszont az autóversenyzés szempontjából érdekes, hogy mindkét lábammal rúgtam a bőrt, pont, mint a fiam, csak ő sokkal ügyesebb.

  • Ezek szerint, most ő is focizik, ráadásul ugyanannyi idős, mint mikor te kezdted a karriered. Szeretnéd, ha a nyomdokaidba lépne, és autóversenyző lenne?
  • Együtt „nőttem fel’ Jackie Stewart (háromszoros F1 világbajnok), Derek Bell (ötszörös Le Mans győztes)  és Graham Hill (kétszeres F1 világbajnok) fiaival, a nyomás, amit a sajtó rájuk mért, főleg, akkor, ha hibáztak borzasztó volt. Az állandó hasonlítgatás, hogy vagy-e olyan jó, mint az apád, szinte elviselhetetlenné tette az életüket. Minden lépésüket nyomon követte a média, tényleg nagyon nehéz lehetett.

Én pusztán szenvedélyből, élvezetből kezdtem versenyezni, mert imádtam a sportot, ez volt az alapja mindennek. Az a véleményem, ha más okból cselekszünk – bármi legyen is az az életben – nem fogjuk kihozni a legjobbat magunkból. A sportra és főleg a versenyszintű sportra ez még inkább vonatkozik, százszázalékosan elhivatottnak kell lenni, különben üzlet lesz és nem hobbi. Ha hobbi, akkor mindig örömforrás marad, még a rossz napokon is…

Szóval bármilyen sportba kezdenek is a gyermekeim, támogatni fogom, még akkor is, ha a nyomdokaimba akarnak lépni. Bár tudniuk kell, hogy egy autóversenyző élete nem éppen egyszerű, főleg nem a mai világban. Sokkal könnyebb volt harminc évvel ezelőtt, elsősorban a pénz miatt…

  • A te családod anno mögötted állt?
  • Igen egyértelműen, édesapám a motokrossz szerelmese volt, én is kaptam egy kis krossz motort gyerekként. Aztán a városunkban élő David Leslie vett a szárnyai alá, így hálálta meg, hogy apám az ő karrierje kezdetén segítette. Ez a két ember nagyban befolyásolta az egész pályafutásomat, apám mindig mindenben mellettem állt, David pedig szakmai tudásával segített és egyben inspirált is.
  • És ennyi év után nincsenek kételyeid, jó utat választottál magadnak?
  • Igen, biztosan. Bár lehettem volna ugyanilyen boldog, ha másfelé terel a sors. Mivel az egész családom farmer, valószínűleg én is a földművelés mellett kötöttem volna ki valahol Skóciában. Gyerekként sok nyarat töltöttem az unokatestvéremék farmján, a természet és az állatok közelsége csodás volt, bár nem szerettem reggel hatkor felkelni. – teszi hozzá mosolyogva. Szóval el tudom magam képzelni farmerként is!

De szerencsére megtaláltam azt, amiben jó vagyok, amit imádtam, ami annyi lehetőséget adott az élet minden területén, legyen az utazás, üzlet, vagy érdekes emberekkel való találkozások. És minden reggel úgy kelhettem fel, hogy igen, ezt akarom csinálni. Olyan munkám volt, ami nem volt munka, inkább csak egy hobbi, de fizetést kaptam érte, még hozzá ebben a sportban meglehetősen hosszú ideig. Tudom, mázlista vagyok…

  • Annyi különböző autót vezettél életedben, volt kedvenced?
  • Bármilyen viccesen hangzik is, az igazi élményt a gokart jelentette, itt van ugyanis a legnagyobb beleszólása a versenyzőnek az eredménybe. Csak te vagy ott a pályán és a gokartod, semmi más!

Az egyik legemlékezetesebb győzelmemet, a legelsőt is ide sorolom, ugyanis akkor tanultam meg nyerni, 1982-ben Morecambe-ban. Ez a győzelem önbizalmat adott, és irányt mutatott, azóta is őrzöm azt az apró kis serleget…

Amikor 1989-ben először Forma1-es autót, egy világbajnok McLaren Hondát vezettem is felejthetetlen élmény marad, akkoriban az volt a világ leggyorsabb autója. Tizenkilenc éves voltam, a mai motorsportban nem tűnhet fiatalnak, de akkor nagyon is annak számított. Olyan volt, mintha egy rakétába ültettek volna, ráadásul a garázsban álló másik gép – a korszak hőséé – Ayrton Senná volt.

Úgy hiszem, a kocsiknak személyiségűk van, beszélnek hozzád a kanyarokban, saját karakterük van, és minden egyes modellt külön-külön meg kell értenünk. Tudni kell, mit szeretnek és mit nem, pont, mint egy barátnő. És előfordulhat, hogy az első randinál nem jutunk messzebbre, de néha minden összejön. Életem legforróbb randevúja egy Audi R10 TDI volt, imádtam benne a tiszta erőt, a nyomatékát. Ha félénk lennék, darabokra szedett volna ez a gép, de így is minden körért minden kanyarért meg kellett küzdenem. Ez, az első dízel Audi volt a legjobban gyorsuló autó, amit a pályafutásom alatt vezethettem, csodálatos emlék.

  • Legyen az férfi, nő vagy gyerek, de mindenkinek van egy álomautója! Egy sokat látott versenyző álmodhat még valamit a garázsába?
  • Igen, két álomautóm is van. A nyolcvanas évekből a BMW M1, amiből összesen 450-et gyártottak, ez volt az első igazi sport járgány, amit láttam, és mondhatom szerelem volt első látásra. Három-négy éve, próbáltam is venni egyet, de mára az árak teljesen elszálltak…

A másik, pedig a Porsche Carrera GT –  kisfia egyetértően bólogat – hiszen ennek az autónak a szívét, azaz a motorját és a váltóját, eredetileg a Le Mans-is versenyre tervezték, végül azonban máshogy fejeződött be a történet, és megszületett a Carrera GT. A fejlesztés egész menetét részleteiben ismerem, tehát olyan, mintha életem egy része lenne ebben az autóban.

– Szóval a két kedvenced is a gyors kategóriába sorolható, pedig hallottam, és tapasztaltam is, hogy kifejezetten nyugodtan, mondhatjuk, hogy lassan vezetsz a közutakon…. Biztonsági okokból vagy ennyire megfontolt?

– Tényleg így van, mert az energiámat a versenypályán szeretem levezetni. Ha nem kell sietnem, minek nyomjam a gázt?! Mivel megvan a lehetőségem, hogy azt csináljam, amit akarok egy futam alatt, nincs szükségem, hogy a közutakon is bizonyítsak. És különben is, ahogy öregszünk, egyre lassabbak leszünk, mit számít, ha öt perccel korábban érek ki a reptérre … ?? – teszi hozzá nevetve.

Más szempont a biztonság, sajnos sokkal több ember hal meg a közúton, mint a versenypályán. A legnagyobb veszélyforrás szerintem az SMS. A mai autók már szuper technológiával vannak felszerelve, érzékeny szenzorok segítenek minket, de ugyanez a fejlődő technológia, értem itt az okostelefonokat gyilkol a legtöbbször. 120-nál üzeneteket, emaileket írva, a gondolataink máshol vannak, így nem lehet koncentrálni.

Ezért próbálják a világon mindenhol a legnagyobb rizikófaktort, azaz az embert kivonni az autóvezetésből. Míg egy versenyen mindig lesz pilóta, az utakon könnyen el tudom képzelni, a sofőr nélküli új világot. A Bobby névre keresztelt Audi RS7 a 4500 m magasságú colorádói hegyekbe ment fel sofőr nélkül, ilyen körülmények között nem lehet hibázni… Tehát a technológia már készen áll, és én alig várom, hogy úgy menjek a reptérre, hogy a saját kocsim hátsó ülésére ülök be.

– Ezek szerint már nem is szeretsz vezetni?

– Van olyan momentum, amikor nem. Ha versenyzel, az agyad gyorsabban pörög, mint ahogy a kocsi halad. Ha a Le Mans-is versenyt vesszük alapul, ott 240 km/h az átlagsebesség, mikor ezek után utazok haza kilencvennel és fejben még mindig 240-nel száguldozik, akkor az olyan mintha aludnék. Nem csodálatos, hogy az agyunk ennyi különböző információt tud kezelni?! A szemem, a kezem, a lábam minden máshogy működik, csak mert a sebesség megváltozik, „normálisan” vezetni elég passzív, néha unalmas is…

Be kell vallanom, a karrierem végét, már nem túlságosan élveztem, hiszen 32 év állt a hátam mögött. A hobbiból a legvégére munka lett. Minden munkahelyen van egy elérendő cél, egy versenyző számára, ez a kitűzött győzelmeket jelenti. Az összes mentális, érzelmi, vagy fizikális energiádat abba fekteted, hogy megnyerj egy bajnokságot és ha nem sikerül, akkor lehet egy év munkája veszett kárba.

  • Ezért vonultál vissza?
  • Többek között, de hát az idő is eljárt felettem , és hiába gondoljuk, hogy ahogy öregszünk gyorsabbak leszünk, ez sajnos nem így van. A szemem és a többi érzékszervem se úgy dolgozza fel a kapott információkat, mint húsz éve. Negyven három éves voltam, amikor abba hagytam, tudtam, hogy a csúcson már túl vagyok, nem akartam, hogy megaludjon a számban a tej.

Az utolsó előtti évben lecsúsztunk az dobogó legfelső fokáról, de amikor Kínában megnyertük a világbajnokságot, teljesült a pályafutásom végső célkitűzése is. Tehát mindent megnyertem, amit meg akartam! Iszonyatos energiát fektettem ebbe az időszakba, így lett ez a legsikeresebb évem, ami viszont elgondolkoztatott. Hogyan tovább?! Van-e még erőm, és akarok-e egyáltalán újra ennyi munkát befektetni, és végül úgy döntöttem, abbahagyom. Másnap bejelentettem a családomnak, de ekkor még egy futam hátra volt. A feleségem utólag azt mondta, hogy ez az utolsó verseny szinte elviselhetetlen volt számára, nekem eszembe nem jutott volna…

  • Én teljesen megértem, azok után, hogy élőben kellett végignéznie a 2011-es balesetedet, ami azóta is a Le Mans-i toplistán szerepel…
  • Tudod, ez a 24 órás verseny – ahol 56 másik kocsival együtt állsz rajthoz – 17 Forma 1-es futamnak felel meg, ha tízszer részt veszel, akkor már 170-nél járunk. Sajnos természetes, hogy az esélyek egy balesetre, vagy technikai hibára sokkal magasabbak. Igen, kockáztatunk, tudjuk, hogy bármi megtörténhet, ezt el kell fogadni, ha nem, jobb, ha otthon maradsz és inkább nézed a tévét….
  • Biztos, hogy nem fogod meggondolni magad? Egy nap nem szállsz újra versenybe?
  • Nincs is jogosítványom… már három éve abbahagytam. Azóta csak háromszor ültem volán mögé. Alain Prost 1983-as Renault-ját vezettem egy tévéműsor kérésére. Majd a történelem egyik legtehetségesebb pilótájának, Jim Clarknak a Forma1-es világbajnoki autójával tettem egy kört skóciai szülővárosában, megemlékezve az ötvenedik győzelmi évfordulójáról az Indy 500-ban. És legutoljára, már majdnem két éve egy Nürnburgring-i 24 órás futamgyőztes Audi R8-ast próbáltam ki.
  • És akkor most új karrierbe kezdesz a médiában?
  • Lehet, ugyanis ahogy abbahagytam a sportot azonnal elkezdtem dolgozni a BBC-nek, mint Forma1-es kommentátor, viszont a sok utazás miatt ebben az évben például csak nyolc európai versenyen veszek majd részt.

Időm nagy részében, az Audi Motorsport csapatát koordinálom, értve ez alatt Audi szereplését a Formula E és a DTM versenyben valamint a Rallycross bajnokságban, a Ducatit a MotoGP-ben és a Superbike sorozatban, a Lamborghinit pedig a GT Racingben Más ez a szerepkör, de mégis mindent érint egy kicsit, amit a múltban csináltam, így jól hasznosíthatom a tapasztalataim.

Két angol versenyzőt is menedzselek, hiszek benne, ha fiatalok vesznek körbe, az fiatalon tart. Harry Tincknell-lel 15 éves kora óta dolgozok együtt, ő már jó úton van, jelenleg a Ford Racingnél. Nagyon érdekes volt látni a fejlődését, ahogy átment ugyanazokon a problémákon, amivel nekem kellett megküzdenem. Dean Stoneman teljesen más történet, nála a Forma1 kapujában rákot diagnosztizáltak. Ez egy olyan hihetetlen harc, amit kevesen érthetnek meg, én sem nagyon. Olyan fantasztikusan tehetséges ez a srác, de a kezelések miatt, az egész élete megváltozott.

Nekik köszönhetően még mindig versenyben vagyok…

  • Mindenesetre jó példát mutatsz nekik, neked volt ilyen idol az életedben?
  • Giacomo Agostini, a szüleimtől örököltem, ezt a csodálatot. Apám, de abban a korszakban mindenki Agora akart hasonlítani, egy nagyon sármos, jól öltözött többszörös világbajnok olaszról beszélünk. Ő volt a kor Valentino Rossija. Körülbelül tizenöt éve futottam vele össze egy rendezvényen, beszélgettünk egy kicsit, és mikor elmeséltem édesanyámnak, alig kapott levegőt. Ő valóban képviselt mindent, amit egy versenyző elérhet, „nemcsak” a leggyorsabb volt, de egy igazi playboy, egy hős.

Felnőtt fejjel Aytron Sennát csodáltam, bár Prost hideg, gyakorlatias technikáját is szerettem, de Senna ösztönös stílusa utánozhatatlan volt…

– Ha már Forma1 és bajnokok, hadd fejezzem be szellemesen, 2011-ben – mint versenybíró – kétszer is megbüntetted Lewis Hamiltont, itt Monacóban, és milyen véletlen Magyarországon. Feleséged kislányodról írt facebook posztja után elgondolkoztam, talán nem véletlenül…

 – Írd meg, hogy Charlott azóta a teraszon alszik…

Nincs összefüggés az esetek között – nyugtat meg nagy nevetés közepette. Hamilton sokat változott, főleg a második vb címe óta, ő az egyik, ha nem a leggyorsabb F1 pilóta és biztos vagyok benne, hogy még bezsebel pár világbajnoki címet….

Fördős Nóra

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 44