Cipők és órák hálójában

Nem véletlen, hogy nem írok az aktuális monacói vírushelyzetről. Ugyanúgy, ahogy neked, nekem is elegem van belőle. Élünk, és ez a lényeg! Váltsunk is gyorsan témát, folytatom a beszámolom, hogy is „fészkeltem” be magam immár kilenc éve egy német valóság show főszereplői, azaz apró tanítványaim szürke hétköznapjainak giccses díszletei közé.

Hozzávalók; egy kissé korlátolt apa, Róbert, egy kívül-belül hidrogénezett anya, Carmen, két gyönyörű, de elrontott gyereklány Davina és Shania, valamint egy rendkívül naiv, kihasználható házitanító, én. A milliós nézettségi adatokkal és a „lájk” tengerrel nem traktállak benneteket, kövessétek be őket – így kell mondani (?)

Minden egyes munkanappal többet láttam és egyre jobban megismertem a Geiss család szürkének éppen nem mondható hétköznapjait. Örült világ volt ez a szó minden értelmében.

Carmen gardróbja elfoglalt egy egész – tengerre néző – szobát, a ruhák még a fürdőkád fölötti is sűrűn lógtak a súlytól meghajolt fémrúdon, a cipői pedig két hatalmas plafonig érő szekrényben sorakoztak. Mint a legtöbb nő én is imádom a lábbeliket, meg is csodáltam hát méretes kollekcióját, és figyelni kezdtem a lábát is, milyen csicsás magas sarkút választott éppen aznapra!? Szőröst vagy bőröst, strasszost vagy szegecsest… Hamar észrevettem tehát, hogy a szöszi egyáltalán nem tud menni, ezekben a méregdrága cipő csodákban. Gyakran röhejes volt, ahogy egymás után rakosgatta pipaszár lábait, bokája hol jobbra, hol balra bicsaklott, pedig ekkor még józan volt…

Egy példány a sok közül

Délutánonként, ha felhívták pár barátnőjüket, a kis lányok előszeretettel csenték el anyu csodacsukáit, és játszották a „pritty woment” a lakásban. Hosszú, vékony kis virgácsaik még szebbek lettek a magas sarokkal, a táska, a mobiltelefon, és egy autókulcs is a jelmez része volt, így álmodoztak arról az időszakról, ha majd saját gyűjteményük lesz. Erre se sokat kellett várni, nemsokára a legotrombább, és bizonyára a legegészségtelenebb magas sarkú cipellők már ott sorakoztak a gyerekek szekrényében is.8-10 évesen! Természetesen a két kicsi, mint két őzgida csak botladozott a magaslatban, így szerencsére szinte soha nem hordták ezeket a cipőket, csak az osztálytársaknak mutogatták dicsekedve. Illetve minden utazás alkalmával a bőröndbe is bepakoltuk őket, hogy aztán hazaérkezéskor érintetlenül kipakoljuk. Bár soha nem vallották volna be, de ők még nem akartak szenvedni a „szépségükért”. Nem baj, ez is csak egy újabb lehetőséget nyújtott az esztelen pénzköltésre.

A kollekció egy része

Míg Carment főleg a ruha, cipő mániájáról, valamint a szépségszalonokban töltött rengeteg időről kezdtem kiismerni, Robert odáig jutott, hogy jobb napjain, néha-néha már tudomást vett a létezésemről és köszönt nekem. Monaco kisváros, pont, mint egy pletykás falu. Nem kell hosszú idő, hogy a sarkon ránk köszönjön a rendőr, vagy az újságárus, itt mindenki ismer mindenkit. Hamar kiderült kiknek is dolgozom. Az ismerőseim bőven kárpótoltak városi legendákkal, ők meséltek nagyképű kenyéradómról, akinek nem egy botránya, rendőrségi ügye volt a városban, mindez az éjszakában, ittas állapotban. Én ebből még nem tapasztaltam semmit, de nem sokat kellett várnom.

A csillogó villogó monacói pláza legszebb kávézójában pihentem fáradalmaimat, mikor egy véletlen találkozásból kabaréba illő teadélután keveredett. A mellettem ülő barátom, milliárdos ismerőse csüccsent az asztalunk mellé, és szó szót követett. A csésze pedig majd kiesett a kezemből. mert nemsokára azon kaptam magam, hogy a srác azt ecsetelte nagy részletességgel, hogy egy túl jól sikerült st tropezi party után hogy vesztette el Róbert természetes fogsorát. Igen, az én főnököm Róbert.  A részegséget nem kevés agresszivitással megspékelve végül a rendőrség vetett véget a botrányos utcai jelenetnek, ahol Monsieur Geiss eredetit mosolyának egy erőből és dühből érkező bukósisak vetett véget. Persze jól sikerült a műfogsor is, azt a jól begyakorolt álvigyort – attól tartok – már sose tudom elfelejteni.

Bár megszokni nem tudtam, úgy döntöttem, megpróbálom legalább elfogadni furcsa életvitelüket, úgy nyugtattam magam, ez kiváló alkalom lesz, hogy előrelépjek az önfejlesztésben. Így elemezve a megélteket jöttem rá, hogy a gyerekekkel kevesebb gondom van, mint a felmenőikkel. A szülői magatartásukat is nehéz volt megállni kritika nélkül. Nem tettek rám jó benyomást, nem figyeltek kellőképpen a gyerekekre, egyszerűbb volt rám passzolni őket. Logikátlanul és főleg minden következetesség nélkül nevelték lányaikat. A büntetések és az ígéretek sem lettek betartva… a zsákszámra hazahordott méregdrága ajándékokkal pedig nem lehet mindent elintézni!

Erre jártam munkába…

A leckeírást leginkább ők zavarták meg, egy; „segíts megkeresni a telefonom!”, „nyomtasd már ki ezt nekem!”, „hozz fel vizet!”, „gyere gyorsan, nézd, mi vagyunk a tv-ben!” mondattal. Pedig alapban sem volt könnyű dolgom az iskolai ügyek rendezésével. Davina szénája kifejezetten rosszul állt, a 9 éves kislány nemhogy írásban, de még szóban is képtelen volt válaszolni az egyszerű kérdésekre. Még az is komoly nehézséget okozott, hogy pár percnél tovább normálisan az íróasztala mellett ülve maradjon. Hol átmászott az ágyára, hol az ölembe pakolta volna az egész nap cipőben izzadt lábait. Mint egy kisbaba, mindent elkövetett a tanulás ellen, hol inni, hol enni kért, wc-re ment, vagy csak orrot fújni, és a mobilja is mindig a legjobbkor szólalt meg… Ha hosszadalmas magyarázás után végre megértett egy-egy matematikai problémát, akkor képes volt egyedül dolgozni, viszont kerek és értelmes mondatokat a legegyszerűbb feladatoknál sem sikerült írnia. Kemény türelemjáték volt ez nekem, mikor már fél órája reménytelenül ültünk ugyanazon a számtani példán, vagy húszadszorra tettem fel újból és újból átfogalmazva ugyanazt a kérdést. Ilyenkor megértettem a szakmától megfáradt pedagógus kollégákat, mert volt, hogy már-már sírhatnékom támadt. Egyikőjük sem volt valódi tanári segítséghez szokva, azt várták tőlem, hogy a szájukba adom a válaszokat, vagy megírom helyettük a leckét.

Amikor nem bírták már az idegeim a penthouse lakás tető terasza volt a menekvés, ahol néha szivárványok nyugtattak

Shaniájával azért valamivel könnyebb dolgom volt, rá „csak” a mérhetetlen hiszti és türelmetlenség volt a jellemző, pont, mint az édesapjára. Nem esik messze az alma a fájától.  Egy alkalommal, amikor az óráról tanultak az iskolában együtt írtuk a leckét, és amíg könnyen válaszolt a „mennyi idő telt el 3.15 és 6.15 között” kérdésre, a „2.50 és 5.10 között” már kifogott rajta. Sírásba, majd szokás szerint látványos hisztibe kezdett. Segítségre szorultam, hívtam hát a szülőket. Először Carmen jött, és ahogy vártam leült a gyerek mellé, nézte a feladatot, és egyre jobban kerekedett a szeme, ő se értette!!! Amit mondott soha nem fogom elfelejteni; „Semmi baj Shania, ez annyira nehéz, hogy látod, még anyu se tudja megcsinálni!” Ezért aztán apuhoz fordultunk, Robert házi feladatostul és gyerekestül a nappaliba vonult – ott kényelmesebb –  majd két perc múlva egy kérdéssel jött vissza hozzám; az AM és a PM közül melyik jelenti a délelőttöt és melyik a délutánt?” Nem hittem a fülemnek, ha egy falusi paraszt bácsi teszi fel a kérdést, megértem, de egy világot járt cosmopolita, aki évek óta angol nyelvközegben éli mindennapjait, és méregdrága óráról olvashatja le az AM és PM pontos idejét, ne tegyen fel ilyen kérdést…

Úgy rémlik, a helyes megoldást én mondtam meg!

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 89