Tor-túra I

Megannyi álmatlan éjszaka után szépen indult a nap, éles-fényes sugarak ébresztették a hajnali erdőt, de engem a bőröndömön ülve már ébren találtak. Két-három hétre készítettem a motyómat, de a koronavírus – pár nap híján – két hónapra nyújtotta a skandináv túrámat, épp ideje volt hazaindulni.

Amikor április közepén nem találtunk járatot Stockholm és Nizza között, szó nélkül elfogadtuk a nem éppen ideális helyzetet. Gyanítom, a család titkon még örült is, hogy a nyakukon maradva nem kell aggódniuk a gyerekek további iskoláztatásáról, és nekem se volt ellenemre, hiszen a cote d’azuri otthonomban a világ legszigorúbb karanténja várt volna rám.

De távol a megszokottól a hetek egyre nehezebben teltek, az önkéntes bezártságunk barátok, és szerelem nélkül egyre feszültebbé tett, így hát nagy erőkkel repülő vadászatba fogtunk. Közvetlen járat nem lévén május 16-ára találtunk egy elfogadható utazási módot, ami nem tartott se napokig, és nem került több százezer forintba sem. Bizakodva vágtam a centit, tíz nappal az indulásomat megelőzve hidegzuhanyként ért a hír, hogy mindenféle indoklás nélkül törölték a gépet. Eszeveszett keresésbe kezdtünk, de nem találtunk megoldást. A francia nemzeti légitársaság oldala – ugyanúgy, mint a többi netes kereső – azt a választ dobta, hogy júniusig nincs lehetőség a déli partra utazni a svéd fővárosból. De a Budapest Nizza vonal se működött a nyár első hónapjáig… Nem tudom, honnan jött az ötlet, hogy kettévágjam az utam, de pillanatok alatt ott volt a megoldás, ráadásul elfogadható áron. Direkt elkerültem a fapados, és tudjuk rizikós társaságokat, a KLM–nél a francia fővárosig foglaltunk, majd onnan másnap az AIR France nyújtotta a további megoldást. Értetlenkedve néztem az email fiókomat, mikor a visszaigazolásban láttam, hogy végül mindkét gépet az AIR France biztosítja, hiszen pár perccel előtte – saját hivatalos oldalukon – tájékoztattak róla, hogy június elsejéig nem tudnak hazaszállítani?! Kérdésem valószínűleg az örök rejtélyek fiókjába kerül…

Az utazást megelőzően figyelmezető emailt érkezett, miszerint a maszk viselése kötelező a gall nemzeti légitársaság járatain. Igen ám, de honnan szerezzek maszkot? A családnak nem volt, a stockholmi boltokban, patikákban nem találtunk (!) és a kórházban is hiába mosolyogtam, nem adtak… kénytelen voltam magam készíteni egyet, megkérdőjelezve hasznát, és értelmét…

Lázas készülődésemnek nyílván ez volt a fénypontja, de már napokkal előtte bőröndöltem, apró ajándékokat kerestem, és elvégeztem a gyerekeken és svéd életemben az utolsó, elvégzendő simításokat. Csütörtökön este készen álltam a hőn áhított túrára, egyedül átszelni Európát a koronavírustól, no meg a túlsúlyos bőröndömtől hátráltatva. Pénteken kora reggel azt hittem, én ébresztem a házat, de az apukát már a konyhában találtam. Fürdőköpenyben szorgoskodott, reggelit készített a kedvesének, pizsamás tanítványaim pedig csipás szemmel születésnapi kártyát fabrikáltak édesanyjuknak, ezalatt születésnapos alvást színlelve, titkon velem sms-ezett hálószobájából. Másolni való ez a kedves, svéd szokás; az ünnepeltet az egész család, énekelve ágyba vitt reggelivel köszönti. Szívmelengető búcsú volt, ami csak még jobban ráébresztett, már nem itt van a helyem! Bőven volt még időm a taxim érkezéséig, az anyuka nekem szegezte hát a nagy a kérdést, a marhapörkölt-nokedli duó receptje nélkül nem akart elengedni! A pörkölttel írásban is megelégedett, de a magyar gnocchi tollbamondásánál megremegett a keze, így hát nekiálltunk. Ennél személyesebb születésnapi ajándékot nem is adhattam volna, nagyi titkos receptjét tanítottam egy svéd „úri” hölgynek, és reggel kilenckor már ott gőzölögtek a friss galuskák, amik ebédre valószínűleg tojás köpönyeget kaptak… Időközben elindítottam az utolsó tanítási napot, végső instrukciókkal ellátva a két lurkót, a cipőmet húzva még visszakiabáltam az „uzsonnázni” ige ragozását, majd beugrottam a késve érkezett taxiba és magam mögött hagytam a lisztes kézzel integető anyukát és a gyönyörű svéd aranykalitkámat. A sofőr biztos beírt a dilis utasok nagykönyvébe, mikor megkértem, hagy búcsúzzak el a fámtól, de megállt egy pillanatra és így utoljára még megölelhettem keményfából „faragott” svéd lelkitársamat is.

Az autó Stockholmot átszelve a kórházba vitt, hogy biztos, ami biztos egészségügyi igazolást szerezzek, nem maradhatok tovább Volvo földön. A két orvosi papírért „mindössze” fél órát váratott a svéd egészségügy, még jó, hogy nem én fizettem a taxi számlát… majd a repülőjegyemet ellenőrizve az airport kettes terminálja felé száguldottunk tovább. „Még soha nem láttam ilyen üresen!” – csodálkozott a taxis miközben begurultunk a hatalmas parkolóba, és valóban teljesen egyedül voltunk a felparcellázott téren. Még szerencse, hogy bekísért az épületbe, ahol halvány lámpafény és síri csend fogadott minket. El és megköszöntem segítségét és bátortalan léptekkel egyedül vágtam neki a „hogyantovábbnak”. Az első kijelzőt csak átfutni volt időm, már rohantam is a sofőr után, a kocsi ajtaját szorongatva, az utolsó pillanatban kaptam el:

– Átvisz az ötös terminálba?? – lihegtem lélekszakadva. Ha jól láttam, azt írták, hogy a 2, 3, 4 –es összes járata ideiglenesen onnan indul…

– Az ötösről ?? – kérdezte hitetlenkedve. Azt olvastam le van zárva, mert éppen felújítják…!

Öt perc, izzasztó autózás után egy újabb kihalt, gigászi parkolóba értünk, már automatikusan jött velem, gondolom őt is érdekelte, a furcsa szituáció. Embert itt se találtunk, de a kijelző már biztosított róla, jó helyen voltam. Szívélyes taxisom elballagott, biztosan neki is az járt a fejében, ha ő nincs, vajon hogy jutottam volna át a kilométerekre fekvő másik terminálból, az indulás helyszínére. Pedig a kalandok java még előttem állt…

Folyt. köv.