Monacóban ritkán vezetek, pedig nagy élmény a végeláthatatlan, kanyargós alagutak között cikázni, főleg ha az ember el is igazodik ebben a valódi földalatti labirintusban. Turistaként pont ezért válhat nagyon könnyen rémálommá a hercegségben való autókázás, arról már nem is beszélve, hogy parkolni – akár rövid, akár hosszú távon – egy kész vagyon. Parkoló helyet venni, pedig többe kerül, mint egy házba befektetni kis hazánkban.
Évek óta hallgatom, ahogy a haverok cikiznek, minek van autóm, ráadásul kabrióm, ha Magyarországon, a garázsban tartom?! Öreg kis járgányom tényleg tökéletes társ lenne a napsütötte tengerparti kirándulásokhoz, de dolgozni járni – és az ember még is csak ezt teszi ideje nagy részében – semmi szükségem egy négykerekűre. A kirándulások pedig tökéletesen megoldhatók a tömegközlekedéssel, még akkor is, ha itt sem a megbízhatóságáról híresek a vonat, vagy a buszjáratok.
Monaco alig több mint két négyzetkilométer, mint egy nagyobb falu, az egyik szegletéből a másikba is könnyen és gyorsan el lehet jutni gyalogszerrel. Volt idő, hogy bringáztam, értetlenül nézve a csúcsforgalomban magam mögött hagyott szirénázó mentőautók után. De legalább ilyen jó edzés, most hogy gyalog járok, ha dugó van, így is jóval előbb érek célba, mint ha buszra szálltam volna. Nem csoda hát, hogy szinte mindenki robogó tulajdonos a régióban, még akkor is, ha meglehetősen borsos a biztosítási díj.
Az elmúlt években persze sokszor ültem a volán mögé, vezettem nagy és kisebb járgányt egyaránt, és hogy végül otthon maradt a kocsim ezen tapasztalatok után döntöttem el. Franciaországban szinte lehetetlen küldetés, de Monacóban se sokkal egyszerűbb olyan autót találni, amit nem ért valami sérülés. Karcolások, horpadások sokasága díszeleg még a legdrágább luxusautókon is. Egy „igazi” francia családnál találunk egy letört visszapillantó tükrös, kekszmorzsás, állott szagú „anyu” autót a garázsban, vagy legalább egy megszürkült, busz méretű egyterűt, amibe minden és mindenki belefér… nem a szépség, a praktikum a lényeg!
Ennek megfelelő a vezetési stílusuk is, a kocctól-koccig parkolás, nem városi legenda! Engem még mindig megállásra késztet egy-egy ilyen hadművelet, aminek – túlzások nélkül – nap, mint nap fül- (!) és szemtanúja vagyok. Ha elsőre nem sikerül a mutatvány, az autós egyszerűen tovább áll, újabb zúzásra váró példányok után nézve. Olyan mintha dodzsemeznénk! Először rettegtem, ha például a szűk utcácskában kanyarodva nekünk jött a gonosz ház, de tényleg mindenhez hozzá lehet szokni, lám tegnap már meg se szólaltam, amikor a barátnőm behajtott visszapillantókkal szelte át az egész várost.
Az általam megélt legdurvább jelenetnek szintén egy aprócska, egyirányú utca adott otthont; a tűzpiros Ferrari nevéhez illően csak úgy száguldott a terepen, míg a parkolósávban a nyugdíjas nénike próbált kikecmeregni ütött-kopott Renaultjából és kinyitotta az ajtót. A minden bizonnyal több ezer eurós kárt okozó szívszaggató fémes hang azonban csak engem sápasztott el, a sportkocsi meg sem állt, mintha mi sem történt volna.
Ez a furcsa mentalitás nyilván a vérükben van, gyakran úgy érzem, én többet fényképezem a szabálytalankodókat, mint a szép számban a terepen lévő hatóság. A zebrán megállni? – mi sem természetesebb, kit érdekel, hogy húsz autó nyomja a dudát mögötted… Egy körforgalom?! – ohhh, a legjobb ingyenes parkoló! Persze a mozgássérült helyeket is elfoglalják, és az elektromos autóknak fenntartott részek is folyton veszélyben vannak…
No de kinek van türelme órákig parkoló helyet keresni ebben a nyüzsgő városban, vagy a mínusz tízedik emeletig körözni a giga parkolóházak egyikében?! Vicc nélkül elszédül az ember, és utána még ott a nagy kihívás, meg is kell találni az autót! A „szilvának” keresztelt büntetőcédula, úgyse fog sokkal többe kerülni, mintha szabálykövetően jártunk volna el, esőben, pedig jól tudjuk, úgyse jár az ellenőr…
Látni azért néha-néha, ahogy egy higgadt rendőr kíséretében egy csillogó Maserati-t emel fel a lopós-autó, de gyakoribb az utca közepén parkoló vészvillogós négykerekűek látványa. És maradjunk annyiban, egy monacói rendszám sok bajtól megóv… A konzekvenciát levonva az én retro járgányom tehát továbbra is inkább a garázsban várja, hogy meglátogassam, megsimogassam, megetessem, megfürdessem, néha még doktor bácsihoz is elviszem, és megígérem neki, hogy soha, de soha nem hozom el ide, „dodzsemországba”.
