“Ki az? … Maga csöngetett?… Hát nem hallotta, hogy eszünk?…Mi mindig eszünk!… Mikor mi van !…”
Pont úgy érzem magam, mint Nagy Bandó kabaréjában, mióta egy hete hazajöttem megállás nélkül eszek; lángos, lecsó, meggyleves, székelykáposzta, tökfőzelék, mákos rétes és még sorolhatnám. Amik kint hiányoznak, amik finomak, amikről nem is álmodhatok külföldi otthonomban, lehet én tartom el az egész élelmiszerpiacot. A probléma abban áll, hogy mikor majd itthonról hazamegyek – érted?!? – akkor ugyanilyen hévvel a friss bagettet fogom tolni, a mennyei sajtokkal, no meg a kedvenc vajammal. Ördögi kör, végülis az egész kis életem az evés körül forog!
Gyerekként azt hiszem még normális voltam, utáltam a májat, és az ecetben fuldokló fejes salátát, mind a húsz kilómmal tiltakoztam a nap, mint nap elém tolt krumpli és rizs kupacok ellen. Aztán tiniként elindultam a nagy világba, és az ínyenc zabagép gyorsan rájött, hogy az anyai konyhát csak átfésülni kell, maga a bázis zseniális. A burgonyát tizenévesen répára cseréltem, a saláta leveleket pedig első körben – olívaolaj híján – egyszerűen megszöktettem a sós-cukros uszoda elől. Az utazásokból pedig innentől fogva nem hűtőmágnesekkel, hanem receptekkel tértem haza. Az osztrák tejfölös szószom azóta titkosítani kényszerültem, a francia lecsóm pedig anno befészkelte magát édesapám rendkívül szűk menüsorába, az Indiából haza hurcolt avokadós melegszendvics recept meghódította az összes fintorgó férfi ismerősőm, de azóta hallottam, az amerikai street food piacot is.
Korán indult be a nagy betűs konyhai nagyüzem, huszonévesen voltam, hogy száz főre egyedül főztem gulyáslevest, ínhüvely gyulladással zárva a napot, de akkor már bezsebeltem pár bókot a grill partira meghívott vega milliomos vendégünktől is.
Nem akarok hencegni, biztosan nem állnék helyt egy főzőshow-ban. Dehát soha nem tanultam igazán a konyhaművészetet, részleteiben – bevallom – nem is érdekel, szimplán csak szeretem a hasam, és jól esnek az elismerő tekintetek, miközben a saját izlelőbimbóim is biztosítanak róla, nem nyúltam mellé. Amit a konyhai leckeírás alatt lestem el, kamatoztattam Ausztriától Párizsig, Floridától Stockholmig. Életem legnagyobb elismerését egy Dél-Francia kaland során több, mint tizenöt éve éltem meg, az egykoron egy Michelin csillagos étterembe franciát tanulni, valamint felszolgálni érkeztem. Egy hónap nyári meló után egy napsütötte szép napon aztán búcsú ebédet készítettem a kollégáknak, igaz magyar hozzávalók híján nem voltam túl happy az elkészült nokedlis csirkepaprikással. A szigorú, mackós séf – mellén a “francia konyha nagykövete” címmel – ráadásul egy árva szót sem szólt a közös étkezésünk alatt, emlékszem, fel sem mertem nézni a tányéromból. Már az asztalt szedtük le, amikor a száját törölgetve odabökte: “a maradékot felszolgálod este az étteremben… “ …köpni-nyelni nem tudtam. És aznap este valóban az én pörköltömet lapátolták ezüst étkészletükkel a fizető vendégek.
Azóta is kaptam pár bókot, például amikor az elkényeztetett olasz diplomata sarj kinyalogatta a tiramisus edénykém, vagy amikor a világot látott svéd válogatott csatár a világ legjobb lasagne-nak titulálta a sült tésztámat. Jó barátaim pedig elkerülhetetlen elhízással fenyegetik kedvesem…
Most még a TV előtt emésztem az ebédet, mert nem bírtam otthagyni a maradék pörkölttel és nokedlival kevert sült lecsót, amivel anyu már lassan évtizedek óta kényeztet a szülinapjaimon is. Tele pocakkal bodzaszörpöt szürcsölve azon gondolkozom, hogy biztosan mi vagyunk az egyetlen nemzet, akik főző műsorok közepette, emésztés elősegítőt reklámokat bámulunk, de közben már azon jár az eszem, hogy el ne felejtsek túrót venni a halászlét lefojtó gombóckákhoz…
Zárszóként – ha már egyszer szezon van- álljon itt az a ratatouille recept, amit maga a csillagos séf tanított nekem. Nem titok, hogy a francia lecsót, ahogy a magyart is, minden háznál máshogy csinálják, ez egy könnyű, gyors és immár jól bevált verzió. A hozzávalók arányát ráadásul valóban ízlés szerint válogathatjuk össze. A nagy kockákra vágott zöldségek közül először a héjas padlizsánt teszem forró olíva olajra, jó lábos kell nehogy odaégjen az erős tűzőn. Szinte karamellizálódnak a zöldségek, ahol a igazából kizárólag a sorrend a lényeg, pár perc múlva a zebrára pucolt zsenge cukkini következik, majd a nagy darabokra vágott kaliforniai paprika, legvégül a paradicsom gerezdek. Csak ekkor rakom takarékra a sistergő lábast, a rászórt sótól gyorsan levet ereszt, préselt fokhagymával és gigászi adag rozmaring-kakukkfűvel duóval, esetleg provence-i fűszerkeverékkel ízesítem, és el is zárom a hőforrást. Hosszan eláll a hűtőben, mennyei grill csirke, vagy báránysült mellé, de magában is helyt áll. Dipankrin van? Akkor jó étvágyat!
Olaszország 4 kg plusz