Az olajfa fogalmával, mint egy idegen, érthetetlen szóval Noé történetében találkoztam először. Gyerekkorom folyamán láttam többféle ábrázolást, ahogy a galamb a csőrében hozza az apró zöldes-szürke levelekkel tarkított gallyat, a földi élet újjászületésének, Isten és ember megbékélésének jelét. Mégsem volt sok valós fogalmam az olajfáról, se a terméséről, erről a mediterrán bogyóról, aminek a mai mesémet szentelem…
A következő, botrányos randevúnk ezúttal már az olívaolaj formájában tinédzserkoromban esett meg. Az átkosból ébredező Magyarországot akkoriban ellepték, a nyugati termékeket ismertető promóciók, ebbe a fogaskerékbe kerültem be, mint hostess, és egy nap egy olasz márka – akkor még kiválónak hitt – olívaolaját kóstoltattam… volna, ha az a fránya volna ott nem lett volna! A napraforgó olajhoz, és a margarinhoz szokott magyar ember csak grimaszokat vágott; még hogy kenyérbelet egyen olajba mártva?! Micsoda egy torz agyszülemény!!! Én pedig titkon egyetértettem, és az álszent kínálgatásomnak köszönhetően a tizenkét órás műszakom alatt végül ketten kóstoltak, és semmit nem adtam el… az alig megkezdett üveggel kedvetlenül tértem haza, és beletelt egy évbe is mire elfogyott a magyaros konyhában a finom csemege…
Azóta hogy megváltozott a világ, már mindenki tudja, milyen finom az extra szűz olaj egy roppanós salátán, de a rafináltabbak még a lábukat is ezzel ápolják. És ki gondolta volna, de kedvenc csemegém lett a friss baguette sóval, borssal – néha balzsamecettel – olívába mártva!
Aztán megérkeztem Monacóba, valóban a mindennapjaim részévé vált a bogyó, és értékes nedve. A hétköznapi étkezésem kiegészült tengergyümölcseivel, avokádóval, brokkolival, mandulával, lazaccal és érdekes módon megszűnt a már műtét küszöbén álló térdproblémám, sőt gyakran sajgó forgómról is megfeledkeztem…
Barátságunk még jobban elmélyült mikor – az első francia nyelvű könyvemként – elolvastam a „Bor, mámor, provence” hangulatos történetét, de eszembe se jutott, hogy valaha ennél még tovább léphetek. Pedig logikus, hiszen itt még a parkokban, a mászókák és hinták felett is göcsörtös, sokat látott olajfaágak lengedeznek, sőt Franciaország legöregebb olajfája is a monacói határon rügyezik még minden tavasszal. A Roquebrune falucska magaslatában görnyedező remetét, több mint kétezer évesre taksálják, a Krisztussal egykorú törzs hihetetlen módon minden ősszel bogyókkal ajándékozza meg a csodájára járókat.
Olajbogyó szüret van, számomra ez is csoda! Bár az októberi viharok alaposan megtépázták a meglehetősen gazdagnak ígérkező idei termést, szerencsésebb helyeken maradt még mit szedni. Idén én sem maradhattam ki ebből a kalandból. Karantén és kijárási tilalom ide vagy oda, rövid törvényen kívüli utazást követően megkezdődött az illegális szüretünk. Mintha szőlőt és diót szednénk egyszerre, bottal kell lerázni, majd a földről, hálók, ponyvák segítségével egyesével begyűjteni az aprócska termést. Az ember keze selymes lesz a viaszos, mély lila szemektől, különleges, semmihez se hasonlítható illat terjeng a már harmatos őszi levegőben. Ilyenkor itt is csíp már a hideg, alaposan fel kell öltözni, hiszen gyakran mozdulatlan, sőt monoton a munka, a nap végén pedig a melengető tea, forralt bor se maradhat el. Az aprócska szemekkel lassan telnek a zsákok, pedig össze kell várni, hiszen pár kilóval nem érdemes a présházba indulni. Minden tiltás ellenére egy szemet a számba teszek, meglepően nem is olyan rossz a jól érett szem íze, erős, karakteres, meglehetősen keserű. Nem köpöm ki, tiszteletlenség lenne, egy ilyen isteni ajándékkal szemben. És itt tisztelik a fákat, törvény írja elő; olajfát, állami engedély nélkül még a saját telkén se vághat ki senki!
Mi pedig a munkát is respektáljuk, kitartó hajladozásainkból, négykézláb töltött óráink gyümölcseként végül nyolcvannyolc kilóval állítottunk be a közeli hegyi falu, malmába. A malomban azonban se tarka macska, se szürke szamár, semmi romantika, amire az ember könyveken felnőtt lánya számít. Csúszós hideg csempe, és hatékony inox díszlete ontja magából az extra szűz olajat. Hogy malomkövet csak a ház előtt találok a mai modern francia jognak is „köszönhető”, de az olaj tisztasága sem mellékes kérdés. Mint egy jó bornál a gazda figyeli, és értékeli a termése mellékízét, diós, vagy éppen gyümölcsös zamatát.
A fekete, lila, vagy zöld szemeket emberi kéz többet nem éri, gép mossa őket, szabadítja meg a felesleges levelektől, majd magostól péppé töri. Ennek kivételesen nem a francia lustaság, és nemtörődömség az oka, mint megtudom a magban lévő alkotóelemnek köszönhető, hogy ez a valóban bioolaj tartósítószer nélkül is eláll több mint egy évig. Ezt követően egy másik gép vízmentesíti a sűrű masszát, és már csöpög is az aranysárga kincs, kinek műanyag kannába, kinek elegáns fém „szamovárba”. Rossz évjárat esetén, van hogy csak két százalékos a termés, idén a sok víz ellenére meglehetősen jó arányú húsz százalék körüli isteni nedűt sikerült kinyerni a kemény munkával összegyűjtött mediterrán „gyümölcsünkből”.
Most aztán jöhet a zöld saláta, és az export paradicsom, meg a szebbnél szebb üvegek, lesz mit ajándékozni karácsonyra! A hajam csak úgy nő, a térdem gyógyul, és repedezett bőrnek se híre se hamva… éljen az OLÍVA! Csak rendőr ne olvassa…