Nem lehetek éppen büszke rá, hogy tíz éve minden évben kihagyom a nagy monacói nemzeti ünnepeket, a januáriról valahogy mindig lecsúszok, a novemberi meg eszembe se jut. Maximum, azt konstatáltam, hogy november 19-én nem kell munkába mennem. Mivel a nagy nap Franciaországban és Olaszországban természetesen munkanap, általában ilyenkor megszökünk, és kiélvezzük a környező városok turistamentes lehetőségeit.
De az ember szíve ünnepre vágyik, főleg ebben a megkeseredett, bezárt új világban. Ez látszott az elmúlt hétvégén a monacóiakon is. Örült módon vetették bele magukat nemzeti ünnepük minden pillanatába, és most én is csatlakoztam. Nehéz magyarnak maradni ennyi év után, nehéz nem asszimilálódni, és mégis… próbálom tartani a magyar ünnepeinket, de bizony előfordult már, hogy csak késő délután jutott eszembe egy-egy neves dátum, még jó, hogy az internet semmiről nem feledkezik meg! A monacói ünnepek ezzel szemben könnyen szemet szúrnak…
Idén, nem hagytam tehát ki a monacói nemzeti napot, azt már megszoktam az itt megélt egy évtized alatt, hogy ilyenkor az egész város őrült, már-már túlzott díszítésbe kezd. A virágágyások növényeit, minden közterületen piros-fehérre cserélik, a tömegközlekedési eszközöket, de az állami autókat, a luxus limuzinoktól kezdve a kukás autókig vastagon fellobogózzák. A kirakatok is nemzeti színekben csillognak városszerte és persze az összes épületen a monacói zászló lobog, ilyenkor bármilyen piros-fehér dísz megengedett, a lakosság bármit kilógathat, felrakhat az autójára, vagy a balkonjára…
És hogy mit ünneplünk, igazából ilyenkor?! Pontosan nem is tudjuk, az 1857-es első év szerint az aktuális herceg névnapját, ám az ünnepet azóta gyakran átírta a történelem… no komment. A hagyomány szerint ez a nagy nap tehát „mozgó ünnepnek” számított egészen 2005-ig, jelenlegi hercegünk trónra lépéséig. II Albert ugyanis úgy döntött, hogy édesapja tiszteletére nem változtat többet, és november 19-ére fixálta Monaco nemzeti napját. Zárójelben jegyezem meg, hogy érdekes az ily nagymértékű „névnapozás” egy olyan kultúrában, országban, ahol családi, vagy munkahelyi környezetben sem tartják a névnapokat. Csodálkozva néznek rám, amikor mesélem, hogy mi bizony tortával, ajándékkal és pezsgővel köszöntjük az ünnepeltet…
Szóval a nagy ünnepre az önkormányzat lelkes munkatársai nyolc nap és kilenc éjszaka kemény munkájával közel 750 zászlót és több mint 600 monacói címert helyeztek el a mindössze két négyzetkilométeren. Csütörtök este a szokásos tűzijátékot, futurisztikus „drón ballett” helyettesítette. Kezdetben meglehetősen szkeptikusan, majd egyre nagyobbra tátott szájjal figyeltük a palota fölé emelkedő 196 kivilágított óriás „bogarat”. A környezetbarát modern tűzijáték minden bizonnyal mindenkit meglepett és megnyert, erről tanúskodott az erkélyekről felhangzó tapsvihar és füttyszó. A 3D-s nyomtatóval helyben és száz százalékban újrahasznosított anyagokból készült szerkezetek mindössze 250 grammot nyomtak, mégis szemet kápráztató negyed órával ajándékozták meg a miniállam lakóit.
Pénteken aztán misével kezdődött a nap, mivel az eseményre kizárólag állami meghívóval lehet belépni a szertartás végét céloztam be a helyszínre érkezés idejének. A katedrális előtt, aztán tébláboltam, gyönyörködtem egy keveset, majd a templomból kitóduló egyre népesebb tömeggel a palota előtti térre, a nagy ünnepség színhelyére vettem az irányt. Már majdnem odaértünk, amikor feltűnt, hogy a körülöttem bandukoló főleg nyugdíjas korosztály szájából kizárólag a „miniszter úr”, „nagykövet asszony” megszólítások repkednek az éterben. Ott eset le a tantusz, amikor a pompázatosan feldíszített téren a köznép kordonok mögött, zászlókat lengetve fényképezni kezdte az érkezőket, köztük engem is. Belekeveredtem, a „legvipebb” VIP vendégek sorába, már nem volt visszaút… hogy tűzpiros kabátomban elkerüljem a feltűnést megálltam, hát egy fatörzs mellett, de két perc múlva már a helyi média képviselője állt mellettem, hogy készíthet-e rólam egy fényképet?!
A babakocsival felszerelkezve valószínűleg nem ítéltek túl nagy veszélyforrásnak, mert a közismerten szigorú biztonsági intézkedések ellenére maradhattam. Most már bosszant, hogy nem fogadtam el a mögöttem felszolgált luxus tízórait, de mikor székkel és ajándék zászlóval, meg kispárnának álcázott pléddel kínáltak már nem játszottam a szerénykét. Végül tehát nemcsak felkerültem Monaco város legolvasottabb médiafelületére, de kiváltságos helyen és körülmények között nézhettem a majd két órás felvonulást, Monaco legnagyobb ünnepét, igazán méltón megpecsételve egy évtizedes kint tartózkodásom!
A díszőrség zenekara adott zenei aláfestést a piros-fehér rendezvénynek, ahol persze az egész hercegi család – kivéve a továbbra is gyengélkedő hercegnőt – részt vett, a lakosság legnagyobb örömére.
Az estet Placido Domingoval zárták a monacóiak, de ott már nem próbálkoztam bekerülni potyalesők közé…
Persze a hétvége további része is a mesébe illő díszletek között telt, piros-fehér rendezvényekkel, és vacsorákkal az egész hercegségben. A jövő héten aztán, mindezt már a karácsonyi fények váltják fel, ígérem arról is részletesen beszámolok majd.
