Az első monacói tavaszom beárnyékolta egy kitartó nátha, lázzal és rémálmokkal megfűszerezve. Minden bizonnyal ennek is volt részese abban, hogy kétségek és kérdések nyomasztottak; jól tettem-e, hogy mindent feladtam, hogy otthon hagytam szeretteimet, barátaimat, a biztos életem?! A sorra érkező irigykedő vagy bátorító mailek ellenére se éreztem felhőtlenül boldognak magam.
A varázslatos sziklás tengerparton azonban szerencsére nem tarthat sokáig a nyüglődés és az önsajnálat, a napocska első sugarai hamar mosolyt csaltak az arcomra. Persze néha voltak rossz pillanatok, vagy akár napok is, de ilyenkor eszembe jutattam, hogy én akartam ezt! Végre egyedül lenni az oly kusza gondolataimmal, levegőhöz jutni, megfontolva, mit miért csinálok… Furcsa, új, ezért talán kissé ijesztő érzés, de jó, és gondoltam idővel csak jobb lehet! És jobb is lett!
Még nem voltam két hete a városban, mikor az utcán szembe jött a herceg! No, nem Grace Kelly egykoron sármos fia, hanem az enyém, ott a helyszínen tudtam, hogy Ő az, a legnagyobb Ő betűvel, amit valaha láttam…a házunk elé gurult – fehér ló híján – egy fekete Ducatival, leugrott a sok lóerős táltosáról, és ahogy a reklámokba illően lekapta a bukósisakját, és rám villantotta hófehér mosolyát, én elvesztem… Egy szempillantás alatt felborult az egész kis életem! Tekintetünk nem eresztette a másikét, még úgy se, hogy ellentétes irányban haladtunk…
Három perccel később remegő lábakkal, és a torkomban viháncoló szívvel léptem be a lakásba, ahol újabb sokk ért:
– Gyorsan ismerkedsz Nóra?! szegezte nekem a tekintetét a „főnökasszonyom”
Nem is akartam megérteni az erős olasz akcentussal érkező kérdést, de kifejtette. A mai napig nem kaptam választ a hogyanokra és miértekre!? A lényeg, hogy mire felértem a másodikra, a cserfes kis szomszédasszonyok már telefonon kibeszélték romantikus filmbe illő „randevúnkat”, és mivel a srác már a számomat kérte, rajta keresztül – engem körülbelül az ájulás szélére sodorva – egyenes volt az út.
Az első találkára úgy készültem, mint egy 15 éves. Papírzsepikbe bújva próbáltam leplezni tört angolom, kislányos zavarom és hálás voltam, mikor végre franciára váltottunk. Az egekben éreztem magam, mikor a búcsú után pár perccel jött az első sms-e. Fiúk, így kell meghódítani – vagy tönkretenni – egy nő életét!
A második randira már a fekete nyihahával jött értem, amikor fölütem mögé, szinte megbénultam, még az orrom is kidugult. A széles vállai, a motor őrült irama, a februári tündöklő napsütés, a tengerparti terasz ezernyi jacht árnyékában egy „Széphely” – gondolhatjátok?! – nevű falucskában, azt hittem álmodom, tény hogy lázas is voltam… Hab a tortán – franciául cseresznye a süteményen – kiderült, hogy ez a volt Forma3-as pilóta, a Forma1 fantasztikus világában tölti mindennapjait…
A szülői fészket elhagyva, Bridget Jones összes csalódásával a bugyromban, tudat alatt nyilván bennem volt, hogy hátha… hátha majd Monacóban. Na de alig pár nap után, és egy ekkora aranyhalat?!?
Innentől kezdve megszűnt a munka, megszűnt Monaco, csak a spanyol lovag létezett, és a reményteljes szerelem, meg az szöveges üzik tömkelege…
Hispán historiám rendkívül hosszú, összességében közel nyolc évet áldoztam életemből erre a felejthetetlen szerelemre. Megéltem poklot és mennyországot, melyből biztosan megosztok még veletek ezt-azt… elnézést, most muszáj zárnom soraimat, válaszolnom kell az sms-ére!