Soha nem volt rossz dolgom Monacóban, az elmúlt közel tíz esztendőben. Ráadásul kedvem szerint jártam a világot, láttam sok mindent mi szem, szájnak ingere. De álmomban sem gondoltam, hogy a hercegségbeli lakhelyem egy királyságbelire kell majd lecserélnem. Legalábbis ideiglenesen, legalábbis remélem…
Kereken két hete érkeztem Svédországba, tény, hogy a skandináv államok mindig is ott szerepeltek a bakancslistámon, de valami más mindig beelőzött. Mégis döbbenten és kételyekkel kezdtem a bőröndöm csomagolásába.
Svéd mesém ott kezdődött, amikor március 2-án felhívott a főnököm, két édes kis kerge tanítványom, hasonló kaliberű édesanyja. Eredeti terveink szerint New Yorkba kísértem volna a családot, ahol 2-3 hónap homeschooling volt a betervezett programunk, mindez akkor még vírustól teljesen függetlenül. A telefonhívása tehát sokkolva ért:
– Nem május végén indulunk, hanem holnap, és úgy alakultak a dolgok, hogy így most nem lesz rád szükségem, maximum nyáron…
Elsötétült a világ, kedves és őszinte sajnálkozását már alig hallottam. Pörgött az agyam, se New York, se meló, se pénz… egy szempillantás alatt dőlt össze az egész éves tervem.
Ahelyett, hogy aznap dolgozni indultam volna, a vörös utcakövet bámulva baktattam hazáig.
Rá egy hétre kaptam csak némi megkönnyebbülést jelentő két sms-t, úgy tűnt a volt főnök, elismerő szavaival kísérve körbeküldte a telefonszámomat legjobb barátnőinek. Két anyuka üzent rám, mindketten magántanárt kerestek. Ott álltam a nehéz válaszút előtt, nehogy már a két szék közül a pad alá essek, melyiküket válasszam?!? Szerencsére – mint oly sokszor már – az élet döntött helyettem, a német anyuka végül on-line órák mellett döntött, a másik család pedig március 19-re kért időpontot. Mindeközben napról napra szigorodtak a karantén feltételei… Az első órát végül három nappal előre hoztuk, és mivel a háromórányi oktatás – meg gondolom a jó referenciám – meggyőzte a szülőket, már az első nap után úgy indultam, haza, hogy hosszú távú együttműködésükről biztosítottak. A karantén miatt jobb dolgom nem révén, nem sokat hezitáltam, rábólintottam arra is, hogy velük utazok majd önkéntes vesztegzárjukba. No de ki gondolta, hogy ez Svédország lesz!?
Ők se, de az élet így hozta… Pontosan vagy inkább mindössze négy nappal első találkozásunkat követően a taxi a házam előtt várt, és együtt indultunk a reptérre. Érthető módon mindannyian kissé távolságtartóan viselkedtünk, de a Boeingből már nem volt visszaút.
Aztán a stockholmi repülőtéren egy luxuslakásnak beillő, fürdőszobás magán váróban már nem Albert herceg és Charlene hercegnő – monacói kirakatokból – jól megszokott fotója, hanem a svéd királyi pár kacsintott vissza rám. Ekkor döbbentem rá, hogy csöbörből, vödörbe, akarom mondani egy hercegségből, egy királyságba kerültem.
Vicces összehasonlítani, hogy a világ második legkisebb, és egyben a legsűrűbben lakott országából, Észak-Európa legnagyobb, meglehetősen gyéren lakott világába csöppentem. Nagy a kontraszt!
Csönd van! Autók helyett fákat látok, a tenger szó szerint egy köpésre van a háztól. Az ablakom alatt nem zajos Ferrarik, hanem őzek, mókusok és rókák keltik fel az érdeklődésem. A hosszú erdei sétáim megkezdése előtt, elővigyázatosságból kioktattak az esetleges első randimról egy jávorszarvassal. A méretkülönbség miatt valószínűleg nekem kell, énekelve (!?) elhagynom a helyszínt, a közelben talált jellegzetes kaki kupacok arról tanúskodnak, nem volt hiábavaló a kiképzésem.
Soha életemben nem jártam még ennyit a természetet, aminek azért vannak hátulütői. A síri csendben, az elhagyott házak között csatangolva hol a rémisztő skandináv pszicho thrillerek képkocai ugranak be, hol Jancsi és Juliskát emlegetem, attól tartva morzsák híján nem fogok hazatalálni…. az ember rádöbben, mennyire kicsi és védtelen egyedül! Mert a szeretteim nélkül, mégiscsak teljesen egyedül vagyok, igaz ez várt volna rám a monacói karanténban is…
A naplementék leírhatatlanok, a levegő friss, imádom hallgatni a kandalló ropogását, a svéd gasztronómiára és vendégszeretetre pedig igazán nem lehet panaszom, csak az internet vacakol néha…. on-line diákjaim legnagyobb „örömére”…
Összességében tehát nem olyan rossz a szitu, de azért nem is annyira király!