Magyar vagyok, büszke hazánkfia! Terjesztem különleges kultúránkat, emelt fővel beszélek ünnepeinkről, csodás találmányainkról. Hosszú évtizedek óta biztatom, tájékoztatom a Magyarországra látogatókat és még nagyobb örömmel vezetem be a külföldieket csodás gasztronómiánk rejtelmeibe. Teszem ezt turistaként vagy monacói, akár francia lakosként szüntelenül ott, ahol éppen vagyok. Na, jó, kitüntetést talán még nem érdemlek, de semmi esetre sem vall szégyent magyarságom!
Szülővárosomat nem azért hagytam el, mert elegem volt a rendszerből, az országból vagy ki tudja miből, egyszerűen csak kalandra vágytam, mondjuk úgy, egy utolsó merész húzásra mielőtt „rendes” családi életet kezdek. Olyan életre, ahol kissé több a szabadságom a túlzottan óvó szülői szemektől, vagy a társadalom unalmas konvencióitól. Egy új helyre, ahol egy kicsit többet süt a nap, és leginkább nagyobb a tenger, mint a magyar… mindenki tudja, miről beszélek, főleg miért!?
Száz éve pár apró aláírással ilyenkor vették el tengerünk, gazdaságunk, hitünk és reményeink… ebben az országban, ahol jelenleg élek. Sokak szerint már rendkívül unalmas Trianonról beszélnünk, lerágott csont, úgysem változtathatunk semmin. Ez sajnos így is van! De míg Magyarországon generációk nőttek fel azóta is abban a tudatban, hogy egy nagy nemzet megkeseredett sarjai, addig a világ, sőt Európa többi szegletében egy szegény keleti nép jut eszükbe kis hazánkat említve, ha egyáltalán eszükbe jut bármi is… Mit tudnak Trianonról? Semmit! Ha kiejtem a szót, a háromrétegű – „tri”- mennyei csokis sütijükre gondolnak nyálcsorgatva, csak a legtájékozottabbak tudják, hogy a Versailles-i kastély árnyékában van egy így nevezett kis és nagy palota. De Franciaországban éttermek, hotelek, épületek, utcák, színházak sokaságát keresztelték el így, nekik tehát nem fáj kiejteni, a számunkra kimondhatatlant… feldolgozhatatlant…
Történelem tanárként, de apám lányaként is azt vallom, és amíg élek ez már így is esz, hogy a mi feladatunk, hogy erről az élő sebről, történelmi hibáról beszéljünk! Más nem teszi meg helyettünk! És azt már saját tapasztalatból mondom, hogy van értelme, még ha fárasztó is és néha szélmalomharcnak tűnik … nem az!
Számtalanszor megismétlődött az alábbi történet kinti életemben; ül velem szemben valaki, és az akcentusomat hallva, megkérdezi honnan jöttem. Válaszolok. Jobb esetben előjön a gulyás, Puskás vagy Liszt, pár magyar szó, elsősorban az „Egészségedre” vagy az „Istenem” aztán eltévednek. Nem tudják hol élünk, nem ismerik az ország fővárosát sem, nemhogy a történelmét vagy a kultúráját. Múltkor egy monacói könyvtárosnak ecseteltem a szerb-horvát háborút, a végén nagy komolyan megkérdezte, az volt a „prágai tavasz”?? Nem éppen… de türelmes magyarázatommal, hiszem, hogy tavaszt hozhatok a fejekbe… Először, kinevetnek, vagy kigúnyolnak, de nem hagyom magam. Előkapok pár fotót abból az oly okos telefonból, még ha nem is teljesen pontosak, illusztrációnak beválik. És akkor már bámulják a kijelzőt, és figyelnek, és megdöbbennek, lehet hogy csak a saját tudatlanságukon, de lehet hogy országunk sorsán… Ha csak részben is, de megjegyzik, a mesémet, és azonnal megértik, hogy egy magyar miért ellenséges, egy románnal, egy szlovákkal, vagy éppen egy franciával… már nem ítélkeznek, nacionalistáznak, máshogy néznek az országra, máshogy néznek rám, főleg ha még hozzá teszem, hogy „Isten ostora” – mert ezt legalább ők is így tanulják az iskolában – az ük-ük-ükapánk volt…
Legközelebb már nem mondják, hogy Kelet-Európai vagyok, hiszen az első ilyen sértésnél, kinyittattam velük kontinensünk térképét és az ujjukat a kép mértani közepére tetettem. Lám Magyarország nevét olvastuk ki együtt az ujjbegy alatt, pontosan Európa szívében…
Ók már tudják és hiszem, hogy továbbadják, hogy egy egykoron hatalmas, erős és gazdag országból jöttem. Hogy a génjeim, a lelkem, és az örökségem továbbra is ezt hordja! Aztán áthívnak vacsorázni, szülinapozni, focimeccset, vagy olimpiát nézni, ahol ha megszólal Kölcsey himnusza felállva hangosan éneklem, ők pedig irigykedve néznek… megfogadva, hogy legközelebb ők is így teszik majd a Marseillaisezel.
Nem felejthetjük el mi történt pontosan egy évszázada, én triplán sem, Édesanyám és párom is ekkor ünnepli születésnapját! Beszélnünk kell Trianonról, nemcsak a gyerekeinknek, de a külföldieknek is. Meg kell, hogy értsék sértettségünk, bánatunk mibenlétét, és higgyétek el nem le, hanem fel fognak nézni ránk!
