Remegve készülök Monacóba való visszatérésemre, pont egy hét múlva ilyenkor érkezek, ha minden jól megy, ha az égiek is úgy akarják… Szó szerint az égiek, kivételesen a légitársaságokra gondolok! Igen, tele vagyok kételyekkel, miután pár napja váratlanul és érthetetlenül, mindenféle indok nélkül törölték a hetekkel ezelőtt problémamentesen lefoglalt járatom. Egy magyar barátnőm hozzám hasonló módon Győrben ragadt, míg párja magányos karanténban a Cote d’Azuron várja immár hónapok óta. Egy másik ismerősöm Berlinből próbál hazajutni Lyonba, nem sok sikerrel, június elseje előtt ő sem talált megoldást, és ilyenkor – nem mondok újat – nem a heteket, hanem az órákat számolja az ember. Mindenesetre nem nyugtat meg, hogy nem vagyok egyedül!
Magyar rafináltsággal most két külön jegyet vettem, két különböző légitársaságnál. Az egyik a svéd fővárosból a franciába szállít át, majd egy párizsi éjszakát követően jutok el minden reményem szerint Nizzába. Hogy a Franciaországba való bejutásom garantált legyen két aláírt, hivatalos pecsétes papírt kaptam már Monacóból, egyet még pluszban nekem kell kinyomtatnom és kitöltenem, valamint egy internetes regisztrációszerűségre is szükségem lesz, ha sikerül megértenem a nem éppen egyszerű részleteket… Félek egy kicsit!
Anyám minden utazástól retteg, nagyi is ilyen volt emlékszem, mondhatom akkor, hogy belevaló nő vagyok, mert aránylag jól kezelem az akadályokat, talán mert nincs olyan év, hogy ne járnék legalább egy tucatszor a legkülönfélébb reptereken.
Egy kisebb gyomorgörccsel intéztem el, mikor három hónapra tervezett amerikai landolásomkor bőrönd nélkül maradtam, szerencsére csak 28 órára…
Baráti borozgatáskor röhögve szoktam elmesélni a kölni reptéren megesett „sikamlós” történetem. Igaz, ott a helyszínen nem tűnt olyan viccesnek! Ki tudja az okát – tudom, nem vagyok egyedül a „problémámmal” – a reptéri biztonsági vizsgálatok során szinte mindig „besípolok”. Már szinte megszoktam, ám aznap furcsa folytatás következett! Egy rendkívül kedves, negyvenes hölgy lépett elém és a szokásosnál egy kicsit lassabban, hosszabban és alaposabban motozott meg. Összeszedtem a bőröndöm, és egyéb alkatrészeim, majd tovább álltam… de látom, hogy követ! Nem tudtam mire vélni a helyzetet, mégsem talált mindent rendben? Vagy netán ott felejtettem valamit a baktériumtenger műanyagtálcában? A „dutyifriben” nézegettem már mikor mellém lépett, és széles mosollyal ennyit búgott a fülembe: „You are sooo beautiful!” (Olyan gyönyörű vagy!) Akkor ott nem röhögtem úgy, mint most, földbegyökerezett lábbal kerestem a kandi kamerát, mindhiába… Hasonló beállítottsággal felemelő lehet egy ilyen munkahely!
A bécsi reptéren bezzeg soha nem voltak ilyen kedvesek velem, szinte nincs olyan alkalom, hogy ne sarcolnának meg valamivel. Pedig rutinos utazóként alaposan odafigyelek a részletekre, mégis bánta már orvos által felírt, egy deci alatti szájvizem, és betonkeménységű tepertőkrém is, hogy csak a legfájóbbakat említsem, de álltam már egy szál alsóneműben is a biztonsági szolgálat hölgytagjával kettesben, ahol a melltartómat nemcsak szemrevételezte, de kézzel is alaposan megvizslatta! A biztonsági ellenőrzésnél zajló rendszeres vitáim már odáig fajultak, hogy többször panaszt akartam tenni, de érdekes módon, ha nemcsak szóban, hanem írásban szeretnék reklamálni, meglehetősen bonyolult eljárás várna rám… Könnyen lehet, hogy feketelistára tettek, mondta az a barátom is, aki legutóbb szemtanúja volt, szó szoros értelmében szaftos kis reptéri kalandomnak!
Hogy is van a magyar vicc?! Minden magára valamit adó honfitársunk tudja, hogy a félliteres üdítős palack pálinkát, a fagyis doboz pedig pörköltöt rejt… elárulom, a határ másik oldalán már nem tudják! Nos, az én dobozom, kézipoggyászra szorítkozva sokkal kisebb lett. Édesanyám a reggeli indulás előtt lélekszakadva keresett egy passzentos tetőt a 200 g-os edényre, végül a tejfeles vödröcske teteje lett a nyerő. Osztrák színekben pompázott rajta a felirat: CREME 800 ml ! Több se kellett sok iskolát járt vámosunknak! Igaz, amikor kiszedett a sorból még nem tudta az okát, de a piros-fehér színek akcióért sikítottak! Elmagyaráztam, kinyitottam, megmutattam, de hajthatatlan maradt, még akkor is, mikor már emeltebb hangnemben vettem ki egy darabka órákig puhult isteni húskockát az alig féladagnyi lakomából bizonyítva, hogy krém kérem, az itt nincs! Akkor abba kötött bele, hogy az áll a dobozon 800 milli és mint tudjuk, a szállítható folyadék maximuma egy deci. Szegény hiányozhatott a matek órákról, gondoltam. Mivel ekkor már őszintén megsajnáltam a feletteséhez fordultam bizakodva, de a kockafejű sógor is kocka maradt, hiába füllentettem, hogy anyám egy napos munkáját akarja kidobatni velem, és különben is, talán ha fél év múlva láthatom újra a családot, legalább ennyit hagy vigyek magammal az otthoniaktól… Nem sikerült az érzelmeire, se a józan eszére hatnom! Végső ötletként kérdeztem hát: akkor elfogyaszthatom?
Így történhetett, hogy a schwechati reptéren, délelőtt 11 körül a kiadós magyar reggelit követően, a tényleg ritka családi csemegének számító bio vizi bivaly pörköltöt ettem csámcsogva, két ujjal… a közönség nagy volt, de a taps elmaradt! Szerencsémre a gyomorrontás is! Komótos korai ebédemet követően a vámos hölgy orra előtt egész „véletlenül” sikerült mindent összekennem a zsíros-piros ragaccsal. Nem volt édes a bosszú, szimplán csak paprikás…
Hogy lehetetlen történetemre reflektáljon, egy barát a fapadosokról sokszor hallott kritikával jött elő. Egy szem kézipoggyásza mellett a bukósisakja is a kezében volt a felszálláskor. „Hoo, hooo Uram, kizárólag egy táskája lehet!” hangzott a szigorú instrukció. De őt sem kellett félteni, a fejébe nyomta a kobakot, és egy vérbeli motoros vagányságával így szállt be, majd foglalt helyet a járaton a légikísérők legnagyobb megdöbbenésére, és persze az utasok helyeslő kacagásától kísérve. Ha nektek is van hasonló történet a tarsolyotokban, örömmel várom!? Mindig jól jön az új téma, és a nevetés is…
Tényleg sokat vagyok távol, gyakran utazom, nem volt eddig olyan év, hogy 10 hónapnál többet töltöttem volna monacói otthonomban. De mindent más szemszögből látunk, ha az ember nem jó szántából cselekszik! Feledhetetlen, ugyanakkor lelkileg fárasztó is volt a svéd karantén, épp ideje lenne már hazatérni! Reménykedek hát, hogy a jövő hétvégi utazásaim során nem ütközök hasonló akadályokba, elegendő papírral, és indokkal szolgálok majd a határok átlépéséhez. De ha muszáj, fizetek a vámosnak egy jó kis svéd kakaót cserébe…
