Hol is tartottam??
Ahh igen, ott hogy alig két héttel Monacóba érkezésem után már hagytam elrabolni a szívem, talán, nem is hagytam, inkább tudat alatt erről álmodoztam, és láss csodát, megtörtént…
Pedig annyi minden felfedezni való állt még előttem, alig győztem új, olasz-francia-angol életem „berendezését”. De sikerült! Sikerült beilleszkednem, és a görbém egyre csak emelkedett, a netnek köszönhetően még honvágy sem gyötört. Már-már kiegyensúlyozottnak és felhőtlennek kezdtem érezni az életem. És alig egy hónap után ki is mondtam, megérte eljönni!
A régen látott szabadidőmet igyekeztem a lehető legkellemesebben eltölteni. Mikor volt már, hogy órákig olvashattam egy teraszon sütkérezve, vagy hogy hosszú sétákat tehettem folytonos telefonhívásoktól nem zavartatva?! Tényleg nem emlékeztem… De arra sem, hogy mikor tölthettem lelkiismeret-furdalás nélkül a fél, vagy akár az egész vasárnapot az ágyban henteregve. Manapság ki engedheti meg magának ezt a luxust? Hát én!
Az ember gyerekkorát idézik ezek a franciául „zsíros-délelőttnek” nevezett lustálkodások, amikben hamar magas szintre emelkedtem.(Most a karantén alatt értékelem nagyra, hogy akkor begyakoroltam ezt a nehéz mesterséget!)
De véremtől fűtve elindultam „világot látni is”. Nem is én lennék persze, ezt is fordítva kezdtem. Monaco várhat alapon, először a környező városokat, falvakat kezdtem hódítgatni. Mindebben sokat segítettek a nizzai barátok. Nem is gondolná az ember, hogy még ebben a legolaszabb francia, vagy legfranciább olasz városban is hemzsegnek az útjukat kereső magyarok. Ezzel a minden szempontból különös összetételű társasággal viszont mégiscsak könnyebb volt felfedezni az új világot… immár az új otthonomat!
Ismerkedtem persze közvetlen környezetemmel is, igaz a rendkívül összetett, soknemzetiségű monacói emberek elég zárkózottak, de azért jó fejek voltak, mosolyogtak, sőt meg-megálltak beszélgetni is, főleg ha a kutyával, vagy a gyerekekkel voltam… A jól bevált trükk úgy látszik, mindenhol működik!
A városban, ahol a köztéri szobrokat rendszeresen hófehér törlőrongyokkal takarítják, a játszótereket pedig felporszívózzák lépten-nyomon, ismert emberek nevébe ütköztem, igaz a legtöbbjükről fogalmam nem volt kicsodák, hiszen úgy jártak keltek az utcán, mint otthon a kék melegítős Miska bácsi, vagy a papucsban csoszogó Ica néni.
Idővel jöttem csak rá, hogy David Coulthard gyerekével minden szerdán együtt járunk a parkba, hogy a Le Mans-i 24 órás klasszikus verseny háromszoros győztesének, Allan McNishnek a lányával balettra, vagy hogy a háromszoros világbajnok motorversenyző, Loris Capirossi, akihez néha átjárunk délutánonként a közvetlen szomszédunk…
Álmomba se gondoltam volna, hogy mindegyikükkel állandó kapcsolatba kerülök, és hogy egyszer majd mosolyogva köszöntjük egymást az utcán, ha összefutunk…
Mikor Mika Hakkinenbe, az F1 kétszeres világbajnokába szó szerint beleütköztünk egy esti séta alkalmával, levegőért kapkodtam, és ha valaki, akkor azt mondja nekem pár hónap múlva állandó bejárásom lesz a lakásába, jót nevettem volna. Pedig így történt, pusztán a furcsa véletleneknek köszönhetően a kis Hakkinenek fejét is én tágítottam…
A kora tavaszi esték nyugalmát gyakran örült szirénázás szakította félbe, értetlenkedve kérdeztem, mi történik?! Ohh csak a hercegnőt hozzák haza, egy-egy rendezvényről, érkezett a válasz félvállról. Grace Kelly legkisebb lánya, valóban a kerület lakosa a mai napig is, egy palotára néző penthouseba szállította haza a népes és hangos rendőri kíséret, hogy fél órával később egyujjas papucsban és melegítőben effektíve együtt sétáltassunk kutyát a tengerparti mólón… Hányszor futottunk össze így, délután hatkor, vagy akár éjfél körül is…
A botrányairól hírhedt Stephanie hercegnőt láthatólag manapság sem érdeklik a szabályok, és a palota szigorú előírásai.
Engem se, meg is ütöttem párszor a bokám, de erről talán majd máskor…