Világ éltemben különös, már-már beteges vonzódással fordultam az állatvilág felé. Mérettől függetlenül minden szőrcsomó a csodálatomat váltja ki. Én vagyok az az ember, aki ha pókot talál – a többiek sikongatásától kísérve – kikísérem a nyolc lábút az utcára, de az is, aki a dunai szabad strandon a fenséges vízisikló bemutatásába kezdtem a visítva szétszéledő gimis barátnők számára…
A panelban – szüleim legnagyobb örömére – kezdetnek volt pár dísz halunk, aztán kronológia sorrendben kannibál hörcsögök, hűtő mögé szorult tengeri malac, apai bőrdzseki gyilkos macska, mentett sün, húsvétról velünk nyaraló giganyúl (nem óhajtom megtudni mi lett vele!), székláb rágó Lessie kutya, nálunk vakációzó kanári és papagáj. Miután felelőtlen gyereknek tituláltak a folytatáshoz várnom kellett pár évet, már javában a második x felett jártam mikor hazavittem, három teknőst, két kacsát, majd mivel a mosómedvéről lebeszéltek egy imádni való, de rendkívül rosszcsont vadászgörényt, a – teljességtől mentes – sort egy boxer zárja. Hosszas rábeszélés után bólintottam rá erre az unszimpatikus nyomott orrú fajtára, aki azóta betölthetetlen űrt hagyott a szívemben…
Neo pontosan egy éve hagyott itt minket! Nem egyszer mondtam ki, vagy írtam le, mióta Monacóba költöztem ő hiányzott a legjobban, hiszen míg a családdal, barátokkal szinte bármikor tudtam videó csetelni, addig hű négylábúm semmit nem vett észre a képernyőről érkező zajos köszöntésemből.
Ne vessetek rám követ, nem hagytam egyedül, szerencsés szituációban, mindig is a nagy családi kertben éldegélt, apukájával és az öccsével egyetemben. Ebből az idillből vittem aztán anno hol dolgozni, hol nyaralni, hol őzeket lesni. Nem szakíthattam ki a megszokott kis világából, hogy meglett „férfiként” egy monacói mini lakásba kényszerítsem.
Ahányszor csak hazalátogattam – a család már jó előre beharangozta számára jövetelem – órákig, de volt, hogy napokig a kapuban várt napsütésben, hóesésben, szélviharban egyaránt. Szétszedett boldogságában, én pedig könnybe lábadt szemekkel tűrtem, kapkodó, lelkes, őszinte érzelmi kitörését. Az örömteli extázist minden alkalommal sértődöttség követett, talán realizálta, hogy élek, és ezek szerint elhagytam… hátat fordítva ült le mellém, és minden könyörgésem ellenére a füle botját se mozdította. Nem hiába, a kutya tényleg olyan, mint a gazdája!
Bizony neki se volt éppen egyszerű természete. Már kölyökként is tanúbizonyságot tett falánkságáról! Esti sétáink folyamán rendszeresen elveszettnek hitt furcsa tárgyakat és ruhanemüket találtam a székletében, láttatok már töltött nylonharisnyát?! Én igen!
Végül majdnem ez lett a végzete is… három hétig rendszeresen vizsgálta az orvos, mire megtalálták hirtelen fogyásának okát. Csont és bőr volt, alig élt szegényem! A némi megkönnyebbülést jelentő műtét röntgen felvételét látva negyedik hónapban járó barátnőm felkiáltott: „A kutyád kacsát vár!”
Hál’Isten megszültük azt a megfeketedett és szinte elszenesedett – közel 4cm x 6,5 cm-es – gumikacsát, aminek egykori gazdájára az évek múlásával se derült fény?!
Neora ekkora megpróbáltatás után, még egy életmentő, kőkemény diéta is várt… hiába szorgoskodott édesanyám és főzte neki minden nap a gyógyító húslevest, az ebadta kutyája nem bírta ki, minden tanult szabályt megszegve beosont a házba, és négy tábla (!) kicsomagolatlan csokit tömött magába az életével játszva… őrjöngtünk dühünkben, de csodával határos módon ezt is túlélte!
Tavaly ilyenkor még lelkesen kérte a reggelijét, aztán a délelőtt folyamán örökre megállt öreg szíve! Nem tudtam elbúcsúzni tőle, és nem lehettem vele az utolsó óráiban…
Nap, mint nap sétálok ebben a gyönyörű svéd erdőben, az őzek el se bújnak, látom a hosszú farkú mókuskákat, és hallgatom az ezernyi madár csivitelését. Én pedig járom az utam a susogó fák között, és rá gondolok, milyen jó társ lenne, ezekben a magányos órákban, hogy felvidítanánk egymást e hosszú, csöndes séták alkalmával. Iszonyatosan hiányzik!
