Mindig is vonzott „koala-land”, és mégsem vágtam neki a hosszú útnak, még mindig nem jutottam el a messzi Ausztráliába. Viszont már jó pár éve beszereztem egy csodás ausztrál barátot. A kontinensnyi szigetlakók könnyed életvitele, irigylésre méltó lazasága, no meg a haláli akcentusa rajta keresztül még jobban magával ragadott. Most az ő tollával ékeskedek…
Norbi haverom a szomszéd faluba jár nyaralni már több mint egy évtizede, így sok-sok közös kaland, kirándulás, és fergeteges parti szárad a lelkünkön. Most is egy hosszabb nyaralásra érkezett a Cote d’Azur sziklás partjaira, de arra nem számított, hogy csak komoly nehézségek árán tud majd hazajutni.
A vírus miatt a nyár végén mintha nem lett volna többé repülőgép Ausztráliába, keresgélt és bosszankodott mindhiába. Végső elkeseredésében jelentkezett az ausztrál állam által meghirdetett programra, ami a külhonban rekedt szigetlakók hazaszállítását célozta meg. Mint megtudtam a 35 ezer kalandvágyó többsége egy másik angolszász szigeten, Angliában él, velük együtt próbált hazajutni Norbert is. Várólistára tették, ki tudja hány ezrediknek?! Mivel az ország szinte bezárta kapuit, alig pár repülőjárat kapott landolási engedélyt havonta. Az egyetlen, és nem éppen kecsegtető terve úgy nézett ki október elején, hogy regisztráció után majd türelemmel, akár hónapokat (!) vár arra, hogy a több mint 24 órás utat követően, két hétre a sivatag közepén egy speciális kórház karanténjába zárják. Természetesen mindez az ő pénztárcáját terhelte volna, nem is kis mértékben…
Várt hát, és reménykedett. Néha felcsillant a reménysugár, de egyre esélytelenebbnek látszott, hogy a karácsonyt a szerettei körében töltheti. Novemberben aztán megérkezett a repülőjegye január közepi dátummal, és ő hősiesen, mosolyogva fogadta, pedig – jól tudom – legbelül egyáltalán nem mosolygott…nagyon bántotta már a honvágy. Aztán beindult a mázli áradat…
Egy újabb, váratlan elektronikus levél, és a véletlenek sorának köszönhetően december eleji indulás. Szinte becsomagolni se maradt ideje, no meg megszervezni, hogy temérdek poggyászával hogy jut majd el Párizsba, hiszen innen délről nem indítottak „gyűjtő – mentő” járatot. A hosszú autóút végén már a finisben érezhette magát, az útlevelét szorongatva állt a francia főváros gigantikus airportján, mikor kiderült, hogy egy pár napja életbe lépett jogszabály szerint beutazási engedélyre van szüksége az ausztrál államtól, amire akár napokat is várnia kell… minden összeomlani látszott, de valami csoda folytán, az utolsó pillanatban megérkezett az elektronikus válasz a sebtében írt kérvényre. Rohanhatott a biztonsági kapukig, ahol méretes sor állta útját, és a francia „jól szervezettségnek” köszönhetően csak az idő telt, a sor pedig nem haladt. Egy vakmerő török ébresztette fel a rémálomból, hogy lekési a gépet. Együtt ugráltak át a korlátokon, megelőzve a villámló szemű várakozók hadát, fittyet hányva a repülőterek oly szigorú szabályaira.
A check pont másik oldalán már vártak rá, futnia kellett a gépig, ahol aztán végre nyugton pihenhetett. A vírus miatt a 280 főre szabott óriás szárnyason alig 60 utas lézengett, ráadásul a biznisz klasszon kapott helyet, így a fél napos túrán Szingapúrig nem sok emberbe akadt, aki megzavarta nyugalmát.
A városállam repterén szeparált teremben helyezték el őket, a karantén már itt megkezdődött, de legalább ételből, italból nem szenvedtek hiányt. Háromórányi várakozás után repülhettek tovább, de ausztrál földre érve sem értek véget a megpróbáltatásai, sőt… Több mint öt órába telt, míg a földet éréstől a szállodáig jutottak. Bizony, bizony a sivatagi kórház egy gyönyörű melbourne-i szállodává változott. A belvárosi intézmény azonban csak látszólag nyújtott kecsegtető feltételeket.
Az órák hosszat tartó és minden részletre kiterjedő regisztráció természetesen alapos kézmosással, tetőtől talpig fertőtlenítővel bespriccelve kezdődhetett csak meg. A beléptetés állomásai között az útlevelét, vagy számos csomagját senki nem érintette meg. Fényképezni szigorúan tilos volt. A személyzet teljes védőfelszerelésben; szemüvegben, kesztyűben, köpenyben és maszkban, szinte leprásként kezelte őket.
A legapróbb részletekig tájékoztatták mindenkit az elkövetkező két hét szigorú szabályairól. Még a szállodai szoba ajtaját sem nyithatták ki, csak ha valaki bekopogott rajta. A dohányosoknak nikotin tapaszt ajánlottak egyetlen megoldásként, hiszen a felhőt karcoló hotel ablakai alapban nem nyithatóak. A kihágástól mindenkinek elvette a kedvét a kilátásba helyezett büntetés, öt millió forint a szoba elhagyásáért, közel 600 ezer pedig a füstjelző beindításáért!
És hogy cigi nélkül mivel telt a két hét?
– Bekopogtak az ajtón és szinte elfutottak, így érkezett az étel naponta háromszor, de senkit nem láttunk személyesen, a szobákat nem is takarították. Ettem tehát, tévéztem, telefonáltam, unatkoztam és tűrtem az állandó légkondicionálásnak köszönhető konstans fejfájást. Az első három nap volt a legnehezebb, iszonyatosan lassan telt. Rájöttem, hogy blokkokra osztva kell számolnom a hátralévő időt, különben sose telik el. Egy hét után, a fél idő lejártával lett kicsit könnyebb…
A luxusbörtönnel felérő bezártság harmadik és tízedik napján mindenki PCR teszten esett át.
– Mint az amerikai börtönfilmekben az ajtó mellett a falhoz állítottak, így teszteltek minket a „szkafanderes” nővérkék, szerencsére kétszer is negatív lettem. Hiába nem történt semmi, mégsem fogtam fel, hogy egyszercsak karácsony lett. Huszonnegyedikén este egy kis csomagot kaptunk a szállodától csokival, képeslappal, és egy gin-tonikkal, aminek biztosan mindenki örült, hiszen a szállodában őrült drágán lehetett csak bort vásárolni. – meséli Norbi.
Karácsony első napján „szabadult” fogságából.
– Telefonon hívtak, hogy reggel kilenc és kilenc harminc között legyek kész. Érezhetően enyhült a szigor, kikísértek az utcára, segítettek a poggyászommal. Rendőr sorfallal kísérve ültem taxiba, de sajnos ezzel még mindig nem ért véget ez a korona kaland…
Hogy végre hazatérjen, Norbinak újból repülőre kellett szállni, amit viszont csak másnapra sikerült foglalnia. Így is örült a járatnak, hiszen ha négy keréken tette volna meg az utolsó kilométereket, az államhatár átlépésével újabb 14 napos karantén várt volna rá.
– Az ünnepek miatt minden zárva volt, az utcákon egy lélekkel sem találkoztam, így hiába voltam végre „szabad” nem tudtam profitálni a helyzetemből. Kimehettem volna, de már minek…
Másnap reggel volt a járatom, utolsó karácsonyi ajándékként értem haza. Édesanyám és a családom, barátok vártak a reptéren. Bár valóban sokkoltak a karanténnal járó események, de megérte, végre velük lehettem, ráadásul itt maszk és kijárási tilalom, vagy bármilyen más korlátozás nélkül!
Hány szétszakított család, hány hasonló nyakatekert történet vár még elmesélésre?! Újra és újra megelevenednek az „Igazából szerelem” könnyes filmkockái, hiszen legyünk öregek, vagy fiatalok, szegények vagy gazdagok egy szerető ölelésnél semmi nem lehet értékesebb ajándék.
Ausztráliából érthető módon Norbert elsők között kívánt boldog újesztendőt! Hangjából éreztem szilveszterre már szinte feledésbe merült ez a rémálomszerű história, mégis attól tartok jó darabig nem találkozunk a monacói öböl türkizkék partjai mellett…
Nagyon igaz sajnáltam a legjobb barátom akibe mindig megbiztam jobban mint a saját fiamban, alig várom hogy megint találkozunk! szia testvéremm sok boldogságot kívánok,érezd jól magad, maradj vírus mentes! Barátod
Hajrá Norbika !!!