Már amúgy is teljesen összefolynak a karanténos hétköznapok, ráadásul most még tanítás nélküli munkanapok is itt sorakoznak sorban egymás után. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ezért még morogni fogok! Ülök hát az elegáns fenyőparkettás hatalmas skandináv házban, és már nem melegít a kandalló lángja se… egyre csak máshova ácsingózok….
Én, aki soha nem unatkozom, már nehezen bírom cérnával. Hálát adtam már százszor, hogy a jó Isten ilyen különleges, és felejthetetlen vesztegzárat talált ki nekem, és nem a monacói négy falamat kellett néznem az elmúlt több mint 40 napban. De most már kezdik felmondani a szolgálatot az idegeim…Körülöttem teásbögre, nyitva hagyott kötetek, narancshéj, csokipapir szanaszét, és én csak céltalanul simogatom ezt a hülye kijelzőt… Amióta az eszemet tudom, nem voltam ilyen hosszú ideig egy helyen főleg nem az elmúlt pár esztendőben!
Elő kerül hát a virtuális fotóalbum és újra utazok… nem kell sokáig fárasztanom hüvelykujjam… tavaly ilyenkor éppen fantasztikus kalandok között tobzódtam. Van egy csodás, de távoli barátnőm, akivel hetente legalább egyszer összezörrenünk, mégis húsz éve imádjuk egymást. Ezalatt a „pár” esztendő alatt a teljesség igénye nélkül adtunk egymásnak randevút Győrben, Pesten, Fertőrákoson, Vonyarcvashegyen, Londonban, Baselban, Zürichben, Nizzában, Monacóban, az indiai Goán, és kereken 12 hónapja ilyenkor éppen Lisszabonban. Az ő ötlete lehetett a májusi találka!
Imádom Portugáliát, repeső szívvel tértem vissza kedvenc európai fővárosomba, főleg, hogy két különböző országból érkezve, két szuper nő várt rám egy hosszú hétvége erejéig. Újra húsz évesek lettünk, és – a remek tömegközlekedést kihasználva – hangos tiniként szabadon portyáztunk a portugál tavaszban. Miközben a szánk be sem állt, faltuk a kilométereket, no meg az ínycsiklandó helyi kosztot is. A csilingelő villamosoktól tarkított girbe-gurba, szűk utcácskák, a gigantikus kézműves vásár, ahol az ember csak kapkodja a fejét, a bolhapiacok, ahol valódi kincsekre lelhetünk, az ingyenesen látogatható múzeumok, a kevert építészeti stílusjegyek és mindehhez háttérnek az óceán, amerre a szem ellát… Londont is megelőzve a nagybetűs városom, ahova bármikor visszamegyek!
Tény, hogy sokat változott a Tejo parti Lisszabon az elmúlt évtizedben, a globalizáció elől elbújni mára már lehetetlen, de továbbra is megfizethető, az emberek pedig barátságosak, mosolyognak, pedig nem túl jómódúak, de büszkén osztják meg tradícióikat és segítenek is, ha eltévedsz, de a pénztárcánkra azért figyelni kell…
Hihetetlen, hogy utam az egyik hét dombra épült fővárosból, a másik, szintén hét dombra épült fővárosba vezetett. Még magamhoz se tértem a csajokkal töltött fősulis nosztalgiázásból máris Rómába találtam magam, ahova eddig „csakazérse” mentem el. A haveroktól évente legalább egyszer érkező ötletet rendre visszautasítottam, de egy éve aztán beadtam a derekam, pedig csodák – amire addig vártam – igenis vannak! És az olasz főváros vigasztalásul csodás arcát tárta elém, úgy mutatkozott be, hogy visszatérjek majd életem szerelmével, ami az eredeti terv volt…
A vadonatúj butik hotel hiába adott meg minden kényelmet, csak aludni tértem pihenőre. Fölösleges lenne felsorolni a világhíres látnivalókat, az agyam is csak lassan fogta fel, amit a szemem valójában látott. Helyi „idegenvezetéssel” az imádott olasz konyha újabb remekbe szabott étkeit ismerhettem meg, a mennyei borok csak megkoronáztak minden egyes falatot. Megoldva a nyelvem büszkén használtam a rám ragadt csekélyke olasz tudásom, és megfogadtam nem utoljára láttam a Colosseum magával ragadó romjait!
Lisszabon, Róma, és most Stockholm… megannyi élmény, képkocka, emlék a közelmúltból, csillognak, ahogy lassan a szemem is a könnyektől… visszavágyom, de most nem ide akarok visszautazni!
A telefont közben töltőre kell tenni, megint itt maradok „egyedül” a még kuszább gondolatokkal. Kint éppen esik az eső, egy férfi puha karja, hogy megnyugtatna, a két barátnő csicsergése is gyorsan feledtetné minden képzelt bánatom, kis családom mellett se tűnnének ilyen hosszúnak az órák. Skandináv szürkeség van, és hideg, a „hiperbio” spárgás-grill lazac se dobott sokat karanténos hangulatomon…
Nincs mit tenni, kimondom: honvágyam van!
Több mint hat hét után, már nem itt lenne a helyem! A május elejét javában a tengerparton tölteném a Cote d’Azurön, ha hétköznap nem is, de hétvégén biztosan leugranánk egy sétára, egy fagyira, vagy pár oldalnyi könyv tunya olvasgatására. Ilyenkor minden évben magával ragad a furcsa érzés: nyaralok, mégha kissé el is nyúlt ez a vakáció…de annál jobb! Nyüsszögök mint ET, mert haza akarok menni, nyaralni! Egyre jobban hiányzik a jól megszokott otthoni vakációm! Visszahív Monaco!
