Szégyen, vagy nem… depis vagyok. Nem hiszem, hogy ilyenekről szoktak „blogolni” a felkapott bloggerek, de mit csináljak?! Itthon ülök, nyalogatom a nem létező sebeimet, és – anyám szerint – mint egy megszállott, csak nyomkodom a telefonom. Teljesen beszívott az „okos” kis kütyü, jó kiút, hogy ne mutassam a komoly problémának egyáltalán nem nevezhető depresszióm okát.
Tény, hónapok munkája esett kútba, mikor le kellett mondjam az őszre tervezett utazásaimat. Az állandóan változó határzárak, az utazáshoz szükséges különféle papírok tömkelege, az információ hiánya és az ebből következő kételyek, és gyomorégető kétségek mellé még betársult az útitársnak választott két „vészmadár”, a párom és édesanyám személyében. És ők ketten, addig tartottak nyomás alatt, amíg csak megtörtek, így végül lemondtam a „nagyszabású” őszi terveimet.
Azzal viszont senki nem számolt – még jómagam sem – hogy ettől egy tehetetlen-lehetetlen állapotba kerülök, azóta itthon depizek. Halált megvető bátorsággal főzök – mosok- takarítok és szenvedek. Ezen mit sem segített a váratlanul betoppanó vendégek egész serege, akikből most csak a háztartási teendők megsokszorozódását vettem észre, valamint az elmúlt három hét, három (!) csőrepedése sem, ami miatt gondolom az alsó szomszédunk is a depresszió mezsgyéjén lehet már.
Pedig még mindig kellemes, enyhe az idő és nem szűkölködünk eseményekben sem, ráadásul a legutóbbi rendelet szerint, mindezt végre maszk nélkül tehetjük meg szabadtéren. Ahogy lehetett Haloweeneztünk tehát. A kikötőben idén már nem halasztották el a zajos monacói búcsút sem, és vannak szép számmal látogatók a belépéshez kötelezően szükséges oltás vagy friss teszt ellenére.
A hónap híre persze, hogy hercegnőnk nyolchónapnyi (!!!) távollét után visszatért Monacóba. Nem is mertem pletykálni a témában, egyesek szerint ugyanis házassági szerződés kötötte, miszerint tíz évig köteles férje mellett élni, aztán szabadon távozhat, de természetesen a gyerekei nélkül. Sose fogjuk megtudni, mi állt valójában a hónapokig tartó távolléte hátterében, mindenesetre mi, itt a városban szemünket dörzsölve konstatáltuk eltűnését és visszatértét is, pontosan tízedik házassági évfordulójuk évében.
A herceg szinte azonnal magára hagyta, hiszen repülőre is szállt és elutazott a Vörös tenger gyöngyszemébe. A dubai világkiállításra „tömegesen” érkeztek a városállamunkból, büszkén képviselve Monacót. A nyitást megelőzve még a monacói kikötő is nagyszabású estélynek adott színhelyet a világméretű rendezvény tiszteletére.
Beindult a bál szezon is, az elmúlt héten már álarcos bált rendeztek Monte-Carlo szívében, vicces ez egy olyan világban, ahol már teljesen hozzászoktunk a maszkunk viseléséhez… de a tavalyi példátlan tripla Forma1 megszervezéséért is csillogó estélyt adtak köszönetképpen a szervezőknek, ahol nekem is volt szerencsém megtáncoltatni a báli cipellőimet…
Látványos szenvedéseimet megunva kedvesem ráadásul elvitt a megunhatatlan olasz tengerpartra és Saint-Tropezba is, ahol azért belekóstolhattunk már – a csodás helyi süti különlegesség mellett- a novemberi hideg záporok hangulatába is.
De ott van a de, ez a nyamvadt vírus mégis mindenre rányomja a bélyegét. Jelenleg a kevesebb, mint húsz monacói COVID-osra hivatkozva II Albert herceg február végéig meghosszabbította a „pass sanitaire” – oltás vagy teszt – használatát. Az oltatlanok csak decemberig profitálhatnak – az immár fűtött – teraszok meghitt hangulatából, utána kizárólag egy friss PCR teszt nyithat kapukat az oltás ellenzőinek. Éljen tehát az orrban turkálás!
Igen, ezért depizek, hova lett a pezsgő, nyüzsgő életem?! Mintha egy iszonyatosan hosszú rémálomba keveredtem volna, minden fenekestül felfordult kis világomban. Szabályokat követve kell figyelnem minden lépésemet… Kívülről szemlélem hát magam, kb. mint egy filmrendező. Élek, és jól vagyok, de mégsem úgy, ahogy eddig… ébresszetek fel különben továbbra is csak gyűjtöm a fóka zsírt és vívóm szélmalom harcokat az álmatlanság démonaival…