Azt hittem sose érek ide… már megint ez a hosszú esti étkezés, és mióta itt kint élek a vacsorák – főleg a nyáriak- igencsak az éjszakába nyúlnak. A francia ismerőseim Magyarországon tett látogatásuk során azt is mindig megjegyzik: „… ti evés végeztével azonnal felálltok az asztaltól…” Hát itt tényleg nem ez a módi, ennek következtében, viszont a reggeli szinte érinti az ebédet, a délutáni kávé-süti, pedig az esti „szupét”, hogy franciás legyek. Hogy bírja ezt egy jó háziasszony? Ha magyar, nehezen!
Pedig imádok enni, életem kusza szálai ráadásul most már végérvényesen Lyonhoz kötnek, hiába élek Monacóba. Nem panaszként mondom, hiszen egy olyan francia városhoz kötődöm, ami hasonlít szülővárosomhoz, gasztronómiája pedig nem áll túlságosan messze a magyar konyhától. Ajándékba bátran viszek hát soha nem kóstolt házi „ínyencségeket” – bodza szörpöt, meggyes pitét, vagy alma levest – igaz a tiramisummal, vagy a guacamolémal sem volt semmi gondjuk. Igen, a lyoniak is meglehetősen szeretik a hasukat.
Eme végérvényes kapocs születése – az oroszlános város és köztem – is az ételeknek köszönhető. Egy mámoros monacói éjszakán ugyanis a félénken közeledő fiatalembert valami felülmúlhatatlan disznósággal próbáltam elijeszteni magamtól. A szó szoros értelemben disznósággal! Minden füllentést mellőzve a köszönés után azt kiabáltam a bárpult mellett a fülébe, hogy „a körömpörkölt a kedvenc ételem”. Jól szoktam taktikázni, de aznap éjjel igencsak mellé nyúltam. A csillogó szempár ugyanis határozottan azt válaszolta: „Nekem is!” Az életem meg volt pecsételve… idén télen pedig már minden bizonnyal hármasban cuppogtatjuk majd a malac lábacskákat…
Az újdonsült rokonsághoz, Lyonba is szinte enni járunk, az időjárás ráadásul gyakran gondoskodik arról, hogy étvágyunk is legyen. A nyár végi 17 fokban “futunk” szaftos béka combot ropogtatni. A családot ugyan nem hívják Virágnak, megbocsátható akcentussal , de remekül éneklik a magyar gyerekdalt a fiam megnyugtatására. Neki valóban csak a füle jut…
Zimme-zumm, zimme-zumm! Kihagyhatatlan gasztronómia csoda, és tényleg megemlegeti az ember. Bár én továbbra is azt állítom, hogy bármit, de tényleg bármit belerakhatunk egy jó minőségű vaj-fokhagyma-petrezselyem keverékbe, az elronthatatlan, sőt mennyei lesz… Ugyanígy készül a csoda csigájuk is, amivel azonban – töredelmesen bevallom – még mindig nem kötöttem szoros barátságot. A kagylók, így az osztriga se lopta be magát a szívembe, aminek talán a pénztárcám (no, meg a gyomrom) örül a legjobban.
De ha belegondolunk a manapság előkelő francia ételek sorába, az előbb említett csiga, kagyló, béka stb felsoroláshoz nem kell messze lapoznunk a történelemkönyvünkbe. A logika is azt diktálja, hogy az egykoron legszegényebbek által, ingyen összegyűjtögetett álatkák csuda receptjeitől vagyunk elalélva mostanság. Most akkor gazdag vagy szegény a francia konyha?!
Ott ülök, a híres Beaujolais régió szívében a Hameau Duboeuf 1900-as évekbeli díszletei között. Egy mesekönyv lapjain érzem magam a hatalmas órákkal díszített pályaudavar-étteremben, és még az se ébreszt fel álmomból, mikor a Michelin csillagos intézmény felszolgálója megkérdezi. „… kérek-e tejfölt a túrómra?” Pardon?! Ja, mert hogy az az első desszert…
Egyszerű és nagyszerű, mi magyarok mernénk ilyennel próbálkozni? Ma is egész nap sütöttem-főztem, még mindig kint rotyog a konyhában a füge lekvár…
…holnapra gyümölcsös-csirkemájjal készültem édes szójaszószos saláta ágyon, desszertnek meg gyömbéres almás pitéhez vásároltam be… de ha belegondolok a héten, a parton is az olaszos fritto-mistoval tömtem degeszre magam, az se egy nagy konyhaművészet….
…lehet, hogy vasárnapi ünnepi ebédre maradok inkább egy jó kis paprikás krumplinál…