Teljességgel hihetetlen, hogy már több mint tíz éve koptatom Monaco utcáit! A január eleji évforduló óta nem térek magamhoz, igaz az egész életem ismét akkora fordulatot vett, hogy egyébként sem igazán tudom, hogy ébren vagyok, vagy álmodok… De pont ugyanígy kapkodtam a fejemet az új munkahelyemen is kilenc évvel ezelőtt!
Mesélek tovább!
Szóval alaposan összefoglalva 2012 tavaszán munkába álltam egy német családhoz, mint magán tanár és gyerekgondozó. Hatalmas terhet vettem a nyakamba, de a koszos zoknink csak szépen lassan, egyesével potyogtak ki a szennyes kosárból. Naivságom pedig csak hátráltatott, hogy gyorsan észrevegyem a buktatókat.
A család messze nem volt normális, semmilyen értelemben se. Egyszercsak azon kaptam magam, hogy a német TV-ben szerepelek, és mindezért a minimál bér töredékét zsebelem be, míg kenyéradóim, a jet-setterek csillogó életét élik.
A hétköznapi életemből eltűnt minden hétköznapiság, tervezhetetlen, és követhetetlen őrületté váltak a munkanapok. Mondhatnám, hogy hétvégén pihentem, de végülis annyira bejött ez a kerge pörgés, hogy már akkor se engedtem a 220-ból…vagy a negyvennyolcból?!
Szerencsére hamar találkoztam az apa felmenőivel, a nagyszülőkkel, két kedves, fiatalos, nyugodt, és egyszerű embert ismertem meg bennük. A nyugalom cseppnyi szigetét jelentették számomra. Szeretettel fogadtak, érdeklődtek mindennapjaim és a családom után, én is így tettem. Ennek köszönhetően gyorsan összebarátkoztunk, így aztán csak ők ketten mindig puszival és öleléssel vártak. Minden alkalommal, amikor a szülők elutaztak valahova – és ez elég gyakran megtörtént, – menetrendszerűen ők érkeztek helyettesítésükre. Korukból adódóan gyakran már fáradtak voltak ehhez a könnyűnek nem mondható feladathoz, mégis kedvesen, és hatalmas szeretettel bántak a kicsikkel. A nagymama finom ételekkel, és hatalmas ölelésekkel, míg a nagypapa rengeteg vidámsággal és sok-sok életre nevelő okos gondolattal halmozta el két unokáját. Színes családi programokat szerveztek a gyerekeknek, és ami a legfontosabb volt, nagyokat beszélgettek velük. Érthető volt, a kicsik mérhetetlen ragaszkodása. Minden szempontból úgy láttam, Opát és Omát, mint szerető szülőket, Robertet és Carment, pedig mint két nagy testvért kezelik a lányok. A tisztelet azonban a nagyszülők felé is hiányzott…
Shania és Davina úgy ugráltatta őket, mint a szolgákat, pedig már hetven körül voltak mindketten. Fájt hallgatni milyen kíméletlenül és udvariatlanul beszéltek velük. Gyakran szóltam is ezért, de persze semmi nem változott. Sokszor kedvem lett volna befogni a fülem, hogy inkább ne is halljam, azokat a kemény szavakat, ahogy a kicsik beszéltek az „öregekkel”.
A nagyszülők rendszeres, számomra gyakran teljesen váratlan érkezésével én is mindig fellélegezhettem. Az csak egy volt a sok változás közül, hogy sokkal kevesebbet kellett dolgoznom, és szabadnapokat is kaptam, de hogy emberként kezeltek, és szerettek és mindezt ki is mutatták, jelentette számomra az igazán nagy újdonságot a Geiss családban. Mivel egyikőjük sem beszélt franciául és angolul is csak épphogy, sokat segítettem nekik a hétköznapi életben, de ez nem volt megterhelő feladat. Az őszinte kedvességük és közvetlenségük kárpótolt mindenért, velük én is egy nagycsaládban éreztem magam.
Nagymamával sokat beszélgettünk, mesélt Róbert gyerekkoráról, rossz természetéről, a gazdagnak messze nem mondható életkörülményeikről, vagy éppen arról milyen nehezen és sokára sikerült Carmennek teherbe esnie.
Az „öregek” legalább olyan megrökönyödve figyelték a családi eseményeket, mint én, eléggé furcsálltam mindezt, hiszen mégiscsak a saját gyerekükről és unokáikról volt szó. Érdekes módon pont ugyanazokat a dolgokat „kritizálták”, amik nekem is szembe szöktek. Mint minden szülő, ők is főleg az egészségre káros dolgok ellen ágáltak. A rengeteg gyógyszer, és táplálék kiegészítő, fiatalon tartó bogyó, fogyókúrás por, valamint az elfogyasztott alkohol mennyiség folyton témán volt, de úgy éreztem csak nekem öntik ki a szívüket. A fiúk és a menyük előtt inkább csöndben maradtak.
Margret nagyi egyszer magával húzkodott Carmen gardróbjába, talán akkor jártam ott először. Kinyitotta az összes ajtót és elképedve mutogatta nekem a márkás ruhák, cipők, táskák tömegét. Felbecsülhetetlen érték volt a hidrogénbomba szekrényeiben, igaz az árcédula csak a csizmásdobozokon volt olvasható, viszont ezer euró alatt szinte nem volt lábbeli a papír kartonokban. Oma kivett pár futurisztikus, csillogó kövekkel díszített magas sarkút a szekrényből és megkért, hogy próbáljam fel. Nem hittem a fülemnek, de miért ne? Szóval együtt nevetgéltünk, miközben a 15 centis kreációkban sétáltam fel-alá, jó hogy Carmen nem látta mindezt…
Ezek után érthető tehát, hogy minden alkalommal én is sajnálkozva fogadtam a nagyszülők távozását, a két gyerek viszont kifejezetten rosszul tűrte. Egy alkalommal, odáig fajult a sírás, hogy majdnem lekésték a repülőjüket. A 9 éves Davinát be kellett zárni a szobájába, úgy őrjöngött, mert nem akarta, hogy Oma és Opa elmenjen. Torka szakadtából üvöltött, rugdalta az ajtót. Ha nem a saját szememmel látom, talán el se hiszem. Nagypapa már a lépcsőházban volt a bőröndökkel, a lift gombját nyomogatta. de a nagymama szíve persze meglágyult a szünet nélküli keserves sírás hallatán és visszament a gyerekszobába. Nem kellett volna. Davina a szó szoros értelmében megtámadta. Ütötte-rúgta, ahol érte, tépte a haját, a segítségére kellett sietnem, persze akkor meg nekem esett. Nem vagyok cukorból, de nekem is fájt! Én a hideg zuhany alá tettem volna, a nagyszülők sajnos azonban csak nevettek a történteken. Nem hiszem, hogy a legjobb nevelési forma, egy ilyen már- már beteges gyermeki reakcióra. És mivel idő – intelligencia, türelem, tapasztalat, és tudás – hiányában senki nem ült le nyugodtan megbeszélni a történteket a felzaklatott gyerekkel ez a történet is lezáratlan maradt… a kitépett hajam azóta legalább visszanőtt!
