Még tart a múlt szerdai színem, és van rá esély, hogy – szokás szerint – ki is tart még karácsonyig, mert most hétvégre igazi indián nyarat jósoltak. Általában hosszú az ősz a Cote d’Azuron, profitálunk is, ahogy csak tudunk, főleg ha nem hátráltat minket koronavírus, kijárási tilalom, meg határzár.
Múlt héten, szerencsésen megelőzve a szigorításokat még sikerült csodás kirándulást „szerveznünk”, napsütötte szabadnapunkat a határ menti első városkában Ventimille-ban töltöttük. A világmárkák másolatait ontó piacáról elhíresült kis várost ezúttal teljesen más szemszögből vizsgáltuk meg, végül persze a pizza és a tiramisu sem maradhatott el.
Igazából nem is ágálhattak volna kissé illegális kitérőnk ellen a hatóságok, hiszen mi csak a monacói kikötőbe ugrottunk át. Bizony, a hercegség harmadik számú hajóállomását a határ másik oldalán találhatjuk, hivatalos üzembe helyezésére alig két hete került sor.
Alex vihar és Covid vírus alaposan beárnyékolta, a Cala del Forte névre keresztelt impozáns kikötő megnyitását, még Albert alattvalói is csodálkozva hallgatnak, mikor fotókkal kísérve mesélem nekik, merre csavarogtunk az elmúlt héten.
A történetet kezdhetném ott, hogy micsoda élmény a nizzai repülőtérről a levegőbe emelkedni. A strandok, a jachtok sokasága, a tenger meghökkentő színe, a gyakran havas hegycsúcsokkal a háttérben megunhatatlanul ámulatba ejti az embert. A magasból kiszúrhatjuk a főnök villáját, egy eldugott ösvényt egy mesebeli magaslathoz, vagy egy épülőben lévő megalétesítményt. Pontosan így madártávlatból figyeltük már hosszú-hosszú évek óta hogyan készül, vagy inkább hogyan nem a határ menti Ventimille kör alakú kikötője, de arról álmodni se mertünk volna, hogy ebben a vízparti parkolóban egy nap olasz földön Monacóban érezhetjük majd magunkat.
A nyárra tervezett ünnepélyes és végül elhalasztott megnyitó ötlete is feledésbe merült már, de az októberi átadáson se volt dobszó, zászlók, se díszes fogadás, helyette felettébb diszkréten és elegánsan bevonult a monacói jacht klub gyönyörű vitorlása a talján partokra. Az őszi vihar csúnyán megtépázta az olasz városka környékét is, és persze az egészségügyi előírásokat se lehetett felrúgni, így meglehetősen szokatlanra sikeredett az átadási ceremónia. Kizárólag az olasz és helyi hatóságok vettek részt a rövid rendezvényen, ahol ünnepélyesen szolgálatba állították a mini államtól mindössze 7,6 tengeri mérföldre fekvő létesítményt. Ugyan az apróbb munkálatok még tavaszig folytatódnak, de már igénybe vehető a közel 180 férőhelyes, 550 parkolóval felszerelt csilli-villi kikötő. Több mint húsz jacht már téli pihenőjéül is választotta a harmadik számú marinát, ahol eddig további negyven úszócsoda vett magának hosszútávra parkoló lehetőséget, természetesen így mentesítve, megkönnyítve a mini állam amúgy is túlzsúfolt tengeri és szárazföldi közlekedést.
Ventimille-ra rá is fér a vérpezsdítés, amit egy ilyen beruházás hozhat magával. Bár kételyeket ébreszt, hogy a kiszolgáló létesítmények, és kereskedelmi egységek által bezsebelt jövedelmet ki rakja majd zsebre?! Valós probléma előtt állunk annak tudatában, hogy történetünk főszereplőjét, a kikötőt nem titkoltan az olasz maffiától (!) vásárolta meg a monacói állam. Az építési munkálatok ezt megelőzően évekig álltak, az elhúzódó maffia „háború” közepette már attól féltünk, hogy a félkész, de már impozáns objektum végleg az enyészet martalékává lesz.
A partról felkaptattunk a messziről festőinek látszó óvárosba, évek óta érlelt gyümölcsöt szakítottunk le sétánkkal. A talán évszázados házak, ijesztő állapotban sorakoznak a sötét, szűk utcákban, a meglepően jó állapotban lévő két templomban egyedüli vendégként csodálkoztunk körbe. Ugyanilyen ámulattal néztek minket a helyiek, „hogy kerültök ide, ahol a madár se jár?” tekintettel kísérve minden lépésünk. A színes házak kavalkádja a folyó túl partjáról is láthatóan sugározza a szegénységet, de közelről már-már ijesztő az egykor valószínűleg virágzó középkori belváros. Nem kell hozzá építészeti végzettség, hogy megítéljük, egy enyhe földrengés itt végzetes károkat okozna. Elképedve értünk vissza a folyópartra, ahol levegőhöz kapkodva konstatáltuk, legutóbbi vizitünk óta egy híddal kevesebbel büszkélkedhet a város. A parti sétány részét képző gyalogos hidat elsöpörték a vihar hullámai, a két hídfő szomorúan árválkodik a hatalmas munkagépek szűnni nem akaró zakatolásában. A strandon a szárazra sodródott tonnányi úszófa között több tucat migráns lustálkodik az őszi napsütésben, csak nekünk jut eszünkbe, hogy az erős férfikezek könnyű szerrel eltakaríthatnák a szemetes tengerpartot, de akár felújíthatnák az omladozó óvárost is…
Nagyon ráfért ez a monacói beruházás erre az olasz kisvárosra, más kérdés, hogy fér majd meg egymástól pár száz méterre a jachtjáról leszálló milliárdos, és kiéhezett menekült a düledező, romos középkori falak árnyékában?!?