Előkerült az első naplóm, azóta „írom” – könyvelői stílusban – mióta kiköltöztem Monacóba. Jó szántamból biztosan nem vettem volna rá magam a sok éves anyai biztatás ellenére sem, de búcsúajándékként kaptam egy szép példányt a volt munkahelyemen. Lassan tíz éve tehát, hogy belefogtam a napi szintű jegyzetelésbe, ennek köszönhetően most még hitelesebben folytathatom a történetemet….
Ott tartottunk, hogy miután alaposan felfedeztem Albert herceg csodás birodalmát, és őszinteségemnek és naivitásomnak köszönhetően kirúgattam magam az egyben fedelet is adó munkahelyemről, új tanév és izgalmak elé néztem, egy új lakásban, és új főnökkel, akit úgy hívtak. Mika Hakkinen
Életemben először voltam teljesen önálló! Egyedül éltem a monacói mini apartmanomban, magamnak osztottam be az időm és a pénzem, akkor és azt ettem, amit akartam, akkor aludtam vagy buliztam, amikor kedvem tartotta. Volt is felfordulás – a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt – a sűrű programok és az ennek köszönhető átöltözések közepette, előfordult, hogy alig tudtam bemenni a saját lakásomba, a szétszórt körömcipők halma nem engedett ajtót nyitni.
Megkezdődött a vendégjárás is, jöttek a barátok még az Óperenciás-tengeren túlról is. Néha azért dolgoztam is, de leginkább kirándultunk, várost néztünk, partiztunk vagy éppen hétvégéztünk valahol. A mennyországban éreztem magam!
A munka éppen hogy beilleszthető volt a sorba, a Forma1 éppen válófélben lévő kétszeres világbajnokának, Mika Hakkinennek a két nagyobbacska gyermekét segítettem az iskolai előrejutásban. Szigorú voltam, és bevallom gyakran fáradt, pedig figyelmeztettek, hogy az anyukával nem lesz egyszerű dolgom. Én pedig szokás szerint nem hittem a szép szónak! Pedig valóban nem egy egyszerű karakterrel kerültem szembe, az egykori Hakkinenné egyáltalán nem nyílt meg előttem, ahogy sok édesanya tette előtte, és azóta is. Nem beszélgettünk személyes dolgokról, ritkán és rendkívül röviden láttuk csak egymást. Az otthonuk sem volt éppen egy barátságos fészek, már alapban a hetvenes években épült épület sem adott sok lehetőséget, a szűk szobácskák és sötét folyosók nyomasztó hangulatát nem sokban oldotta a hatalmas tengerre néző terasz sem. Pedig az azúrkék horizont látványán kívül – mint egy lomtárban – volt ott szinte minden, mondhatnám nagy fejetlenség… egy szárazföldi teknős például, akit egy napsütéses októberi napon a legnagyobb megdöbbenésemre szinte lefejezett egy arra járó sirály, meg egy ötven centis szintén fej nélküli bronz szobor, amiről a kislány váll rándítva elmesélte, hogy véletlenül letörte az apját ábrázoló alak kobakját… (később megtaláltuk a labdák között) … hogy a zsongó új életemnek, vagy az otthonról érkező rossz híreknek köszönhető-e, de én is kezdtem elég fejetlenül érezni magam!
Az egyik hétvégéhez közeledve az asszony jó előre felhívta a figyelmemet a világhíres apuka jövetelére. Munkába állásomat követően Mika először jött a gyerekeiért, és én alig bírtam aludni az éjjel. Minden erőmmel próbáltam nyugtatni magam, hiszen a sztár, akiért a tévéből hosszú-hosszú évekig elérhetetlen messzeségből úgy rajongtam, egyszercsak emberi közelségben, hétköznapi környezetben ott lesz majd előttem. Ainával, a kislánnyal éppen olvastunk mikor megszólalt a csengő, „Apaaaaa”, kiabálta felpattanva, nálam pedig filmszakadás történt, elvesztettem minden önuralmam… Egy filmben remek jelenet lehetett volna, ahogy a gyerekkel egymást félrelökve együtt rohantunk az ajtó elé. Én győztem!!! Diadalmasan téptem fel az ajtót, és elnyomtam egy olyan monológot a finnek, ami fogalmam sincs, hogyan született, de perceken keresztül, levegővétel nélkül folyt belőlem a szó…:
„Hello, Nóra vagyok, Aina tanára, és hatalmas Mercédesz rajongó, van egy keresztlányom, őt is Mercédesznek hívják, de egyébként mi már találkoztunk nemrég, a palota mellett, még közös fényképünk is van…” és csak mondtam és mondtam ki tudja meddig, ők ketten meg álltak a küszöb két oldalán és szóhoz se jutottak a döbbenettől, igaz esélyt se hagytam nekik.
Hát így történt az első (igazából második) találkozásunk Hakkinennel, azóta Mika megismer és köszön, de hiszen elég gyakran össze is futunk falunyi kis városkánkban, sőt az asztaltársaságomnak köszönhetően volt, hogy az étteremben odajött és megpuszilt, én meg hajtőig lilultam… talán mióta interjút is készítettem vele, kezelem kicsit lazábban a szitut, de az öregedő David Coulthardtól például még mindig megremeg a lábam, mikor szembe sétál a cirkusz melletti parkban.
Többek között így telt az első monacói ősz, lassacskán megjöttek az első esőfelhők is, közben a 10 euróért vásárolt mosógépemet 80 euróért (!) bekötötte egy monacói mekk-mester, és mindeközben keretestől elvitte a zuhanyfülkémre néző ablakot, hogy a megváltozott jogi előírások szerint ventillátort szereljen bele. Közel fél órát győzködtem, hogy a 20×40 centire – a pipshow elkerülése végett – ne átlátszó, hanem tejüveget rakjon. Azzal ellenkezett, hogy a tulaj szerint túl drága (!?), és inkább egy függönyt kéne elé tennem… a ventilátor elé, teljesen logikus… Végül csak meggyőztem a szerelőt és később a tulajt egyaránt, másnap visszajött tehát a tejüveggel és beszakértette az ablakot. Már kiskabátot kellett hordani, amikor észrevettem, hogy a gyertyaláng legalább olyan elánnal táncol az asztal közepén, ahogy én tettem azt az elmúlt partik alkalmával… Egyenesen fújt a szél a lakásban. Hathatós nyomozásom következményeként végül az alig pár hete beszerelt ablak alatt kidugtam a kezem az utcára! Éljen a hozzáértő szakértelem! Érthető módon ezek után már saját kútfőből oldottam meg minden adódó problémát…
Már amelyiket lehetett… Egy novemberi hajnalon már nem a húzat miatt vacogtam, az éjszaka sötétjéből telefonhívás ébresztett, édesapám örökre itt hagyott minket. Azt a tehetetlenséget, és elveszettséget, amit éreztem nem tudom szavakba önteni. Kővé válva feküdtem ott nagy magányomban, és nem tudtam mitévő legyek, kihez forduljak, hová meneküljek egy kis vigasztalásért… egyszerre gyűlöletessé vált, hogy külföldön, és egyedül élek! Minden, ami szép volt és hasznos pillanatok alatt értékét vesztette.
Mire kivilágosodott összeszedtem magam, és a tengerpartra indultam némi megnyugvást keresve. Hátborzongató emlék, hogy a kutyus, aki teljes érdektelenségben mindig egy bolt ajtóban feküdt, se előtte, se utána, de aznap felállt, és messziről elém jött. Megállt mellettem és hozzám bújt, akkor tőrt ki belőlem a zokogás! Mással nem is tudtam megosztani mérhetetlen bánatom….A testem nem bírta el a terhet, megbetegedtem. Milyen gyenge az ember, egy fülproblémának köszönhetően az egyensúlyérzékemet vesztettem el Így nemcsak pszichikai értelemben, de fizikálisan is elveszetten kóvályogtam csak a világban, valóban kicsúszott a lábam alól a föld…
Kellett pár hónap, hogy újraindítsam, amit elkezdtem…