Különleges szeglet Franciaország dél-keleti csücske ahol élek, egy kedves ismerősöm így fogalmazta meg: „Itt élek a világ egyik legszebb tengerpartján, ha nyugatnak veszem az irányt, egész Franciaország tárul elém, ha északra fordulok, gyorsan a hegyek között találom magam, keletnek indulva pedig, Olaszország rejtélyeit fedezhetem fel.” Valóban profitálunk is ebből a változatos világból, Nizza egy ugrás, Cannes sincs sokkal messzebb, télen szánkózni, vagy síelni alig egy óra, de a legtöbb élmény mégis a határ másik oldalán vár ránk. Liguria mesés kincsivel nem lehet betelni…
Amikor ideköltöztem megdöbbenve tapasztaltam, hogy nemzetiségtől függetlenül a gazdag monacói családok nagy része Olaszországba jár „nagybevásárolni” Azt mondták: olcsóbb és jobb, én meg bólogatva tovább értetlenkedtem.
Azt kérdezed, hogy hol töltöttem az elmúlt három hétvégémet?! Háááát… izééé…. igen, mosolygós talján szomszédjainknál, de mit csináljak, ha olcsóbb és jobb!?
Anyukáink korosztályának még a romantika, a Vespa, no meg „Az édes élet” ugrik be, ha az olaszokról beszélünk. Könnybelábad a szemük és megremeg öreg térdük, ha Mastroiannira vagy kissé fakóbb, de esetleg valós hasonmására gondolnak vissza egy-egy fiatalkori nyaralásukról. És be kell vallanom, nagyon sármos olaszokkal hozott össze a sors Monacóban is, de a „nagydumás” felszín alatt bizony gyakran nagy semmit talál az ember hiszékeny lánya. Maradjunk annyiban Olaszország úgy mesebeli, és hibátlan, ha utána van hova, és kihez hazamenni!
A szomszédos Mentonból sokan átsétálnak, vagy átkerekeznek egy „határontúli” kalandért, ami pár doboz cigivel és pár üveg itallal gazdagodva szokott végződni. A jól bevált program monacói stílusban sem sokkal hosszabb, de talán igényesebb valamelyest. A legjobb munkaszüneti napon nekivágni a rövidke túrának, olyankor persze, amikor az olaszok – nem tartva az ünnepet – zavartalanul robotolnak.
Az úti cél egy stílusos kései ébredés után legyen mondjuk, a határtól mindössze hat kilométerre fekvő, Ventimiglia, ahol általában egy igazi olasz, habos-kapucsínó ad erőt a fárasztó naphoz. A ligur főváros hatalmas és kikerülhetetlen piaca aztán akarva akaratlanul órákra bekebelezi az embert, ha szerencsénk van, falusi kofákat is találunk házi finomságokkal, de itt aztán tényleg nehezen nyúlhatunk mellé. Kóstolgatunk, mert kínálnak, aztán felpakolunk parmezánból, gorgonzolából, hajszálra szelt pármai sonkából, a még langyos focaccia sem maradhat ki a szatyorból, de jön a sárgadinnye, a szőrös barack, az illatos cserepes bazsalikom, és kiabál utánunk a tűzpiros, érett paradicsom, no meg a fodros ruccola saláta is… alig férünk be az autóba. Minden ismerősömnek megvan a maga rutinja, a legjobb mozzarellása, meg a pult alól érkező pesto szószosa, ahonnan aztán remegő gyomorral rohannak a kedvenc kifőzdéjükbe, éttermükbe. Jöhet a panini, vagy pizza, télen a carbonara, meg a sajtszószban fulladozó légkönnyű gnocchi, végül csak a szomszédos fagyizó vészjósló zárórája bír mozdulásra minket. Az éttermes mosolyog, megkönyörülve gratis, házi limoncelloval segíti emésztésünk. Elfelejtjük a foltos terítőt meg a törött széklábat, még szép hogy visszajövünk!
A szieszta van, hogy már otthon telik, a vacsora pedig garantáltan kimarad, na jó, suttyomban egy kis focaccia, mert ugye az holnap már úgysem annyira jó…
A fenti gyomorterhelő, de kellemes programot pénteki napon csak a legelvetemültebbeknek ajánlom. Ventimiglia – egy haver csak „Húszezernek” becézi – a hét utolsó munkanapján ugyanis megtelik a modern piacosokkal. Találunk Pradát már 40 euróért, és a többi „világmárka” is ott hempereg a sose mosott pokrócok beláthatatlan során. Tisztességes árusok is ajánlják persze portékájukat, és ha a hatalmas tömegben még nem lopták el a pénztárcánkat jutányos üzleteket köthetünk kis és nagy mennyiségben egyaránt. A vonatra visszafele már kétséges, hogy felférünk, és lehet egy-két kiéhezett, agresszív francia vámosba is belefutunk, ahogy tettem ezt egyszer hajnal kettő tájba…
Ezek utána, ha netán sármosabb, kisebb várost keresünk Bordighera mindig lenyűgöző, Frei Tamást is levette a lábáról, évekig itt táborozott. Bolt és pizzéria itt is van! Mint mindenhol, mindenki franciául beszél, a kereskedő megtanulta, de érthető is, hiszen olasz szót alig hallani a környéken. Érdekes módon, a benzin és a patika viszont itt drágább, mint a határ másik, nyugati oldalán. Az olasz gyógyszerésznél múltkor tízszeresét (!) fizettem egy egyszerű fájdalomcsillapítóért, mint Monacóban.
A nagyravágyók egészen Sanremoig merészkednek, a kávézók, pálmafás teraszok és lenyűgöző villák között újból Fellinivel érezhetjük magunkat. Itt akár már butikozhatunk, sőt bulizhatunk is, sétánk jóval „globalizáltabb” lesz, ha megelégszünk a tengerparti „egyenkirakatos” utcákkal. A történelmi ajtók nyitogatásáért csak pár lépcsőt kell megjárnunk, a város teljesen rejtett és ismeretlen oldalát mutatja meg az emelkedőkhöz érve. Érdemes! Olyat láthatunk, amit még a helyiek többsége sem ismer…
Mi sem elégszünk már meg egy szimpla-dupla, bevásárlás-ebéd kompozícióval. Az elmúlt három hétvége a véletlenek sokaságának köszönhetően ért minket ugyanabban az aprócska zöld-fehér-piros falucskában. A szőlőfürtök között megbúvó középkori Dolceacqua mindenkit levesz a lábáról, körülbelül hét éve számomra is szerelem volt első látásra. De nemcsak én jártam így, Monet két tablóján is megörökítette a XII-XIV századi várrommal megkoronázott festői dombocskát.
Nincs egy órára az új otthontól, de volt, hogy itt aludtam, hogy teljeségében magamba szívjam, álmodjam a történelmi múlt minden sziporkáját. A hideg kőfalak hűsítő nyugalmát a forró nyár éjszakán, amit az Aperol égető narancsszíne tett csak még izzasztóan izgalmasabbá. Csakhogy láthassam, a szűk és kacskaringós fedett utcácskákat turisták nélkül is, a hajnal csendjében, elképzelve milyen lehetett itt az élet pár száz évvel ezelőtt folyóvíz és áram, no meg jeges koktélok hiányában…
Nyár végén fürdeni járunk a környékre, ha nem látnám, el se hinném a természet által kialakított jacuzzik és vízesések komplexumát. A hegytetőn magasból zúdul alá a jéghideg, kristálytiszta víz és ebihalak, szitakötők, pillangók társaságában élvezhetjük a nap melengető sugarait. Ne is kérdezzétek, szuper titkos… nem mondhatok pontos koordinátákat!
A múlt hétvégén már nem lógott ki spagettis zacskó a retikülömből és nem egy kirándulás, vagy a pancsolás, csupán egy tripla szülinap jegyében telt. Az aprócska étterem parkolójában csak francia rendszámú járgányok sorakoztak, mert megéri idáig autózni, az olasz vendéglátás pedig még a vegetáriánusokat is levette a lábáról. A hármas ünnephez méltóan déltől ötig ettünk, majd szó szerint hazagurultunk Franciaországba. A fogásokat itt nem lehet számolni, vagy felsorolni, a citromsorbet nem desszertként érkezett a két főétel között, csupán hogy némi helyet csináljon. Visszautasítani nem illemből nem tud az ember, az ízek kavalkádja ellen esélytelen a harc, legyen szó gombás lasagneról vagy – a régió specialitásáról – az olajbogyós nyúl ragúról. Ilyen degeszre tömött pocakkal, még hazavezetni is kaland, dudálva, hangoskodva, olasz módra…
