Olvasod a híreket, a netes hozzászólások ezreit, bekapcsolod azt a hülye elektronikus kütyüt, és még meghallgatod az aggódó családtagok nem éppen optimista véleményét is. Aztán körmöt rágva otthon ülsz, a vérnyomásod az egekben és már te is egyre biztosabb vagy benne, hogy az egyébként banálisnak tűnő terved a megvalósíthatatlan kategóriát súrolja, talán jobb is lenne visszafordulni, és elbújni egy sötét odúban a sok probléma elől … hányszor, de hányszor éltem már meg ezt életemben, ám szerencsére most is volt erőm szembe menni a széllel, a sok-sok negatívummal és a “bátorságomat” siker koronázta! Immár Magyarországon nyaralok!
Karácsonyi magyar vakációmat követően január elején úgy szálltam repülőre, hogy a korona számomra kizárólag egy királyi fejékkel ért fel, de gyorsan megtanultam, hogy ez az aprócska szó alaposan átírja majd sokunk ez éves terveit. Áprilisi repjegyemet – édesanyám legnagyobb szomorúságára- elnyelte a vírus, májusban pedig nem kis megpróbáltatások közepette, és nem is teljesen legálisan sikerült csak hazautaznom Monacóba. Azóta kizárólag stabil négy keréken mocorogtam csak, kizárva szinte minden rizikó faktort. Augusztus azonban kilenc éve a családról szól, a szülinapját ünneplő cuki keresztlányomról, és a szülői ház megnyugtató illatáról. Nyomos érvek, hogy az ember szembe menjen akár a legnagyobb árral is…
Titokként őriztem, nehogy még több indok legyen az utazásom ellen, hogy a légitársaság kereken ötször módosította indulásom menetrendjét. Már-már gyomorgörccsel nyitottam meg reggelente a mail fiókomat, főleg hogy közben egy másik foglalásom indoklás nélkül törölték. Aztán ahogy közeledett az indulás napja kezdtem úgy érezni, mindenki engem stresszel a napi rémhírekkel: második hullám, határzár, orvosi ellenőrzések stb. Könnyen lehet, hogy épp ezért pszichoszomatikusan reprodukáltam a tüneteket, hiszen két hete egymás után a COVID minden jelét felsorakoztattam; mérhetetlen fáradtsággal kezdtem, amihez hőemelkedés, később láz társult. Hajnal kettőkor nagy kád forró vízben fogvacogva kerestem megnyugvást, amíg a párom az üdítő klímában durmolt. A fejem már egy hete megállás nélkül fájt, amikor a torkom is betársult a gonosz kis társasjátékba, egy hete megindult az orrom mint a csap, majd a negyven fokos kánikulában olyan köhögő rohamokba kezdtem, hogy szerintem a “jól” szigetelt kilencemeletesben mindenki elkerülte még a szintünket is, de a buszon se ült mellém senki. Orvoshoz persze nem mentem, se időm, se bizodalmam, hittem benne hogy csak egy ronda nyári “klima-kór”… de a megváltó javulás csak nem érkezett. Aztán a közvetlen szomszédságban előkerült három új korona fertőzött, és két oldalról is komoly nyomást kaptam, hogy ilyen kételyekkel nem ölelhetem magamhoz korosodó anyukámat…
A francia laborban nem fogadtak éppen tárt karokkal, beutaló nélkül nem akartak velem szóba állni, hiába mosolyogtam kényszeredetten a maszk alatt. Idő hiányában nem sok választásom maradt, nem éppen erőm teljében, de átsétáltam az utca végi kórházba, ahol rémült grimasztól kísérve egyenesen a sürgősségi osztályra zavartak. Pár “apró” krákogás elég is volt, hogy az előttem álló 12 várakozót beelőzzem… Így találtam magam az on-line francia órám időpontjában, eldobható hátulgombolósban a monacói kórház sárga ágyában. A nővérke – minden tiltakozásom ellenére – elvette a szandálkám, a kis táskám és a ruháimat is, majd alaposan betakargatott. A doktor úr aztán kedves és gyors kivizsgálás után duplán próbált az agyamig hatolni fapálcikájával, majd szigorú karantént javasolva utamra engedett. Furcsa kis délutáni promenád, egy órán belül megfordultam gyalog a kórházi “korona kalandból”.
A telefon másnap délben munkában ért, még igazolni se tudom az orvos hangüzenetét: pedig NEGATÍV vagyok! Vagy inkább nagyon is pozitív, hiszen ezek szerint gond nélkül utazhatok…
A reptérre vezető úton a biztonság kedvéért még benyakaltam egy fél üveg köptetőt, majd a váró legeldugottabb sarkában próbáltam visszafogni a tüdőmből feltörő krahácsolást. Bár a légitársaságtól érkező 15 e-mail között többszörösen figyelmeztettek, hogy megtagadhatják a felszállásom ha produkálom a vírus jeleit, végül senki hozzám se szólt. Se a papírjaim, se testhőmérsékletem nem ellenőrizték. Igaz Bécsig, a maszkot félrehúzva kifújtam párszor az orrom, de összeségében sima utam volt, simább mint szokott! Ennyit a rémhírekről!
Mindhiába töltöttem ki a hivatalos okmányt miszerint: “megígérem még az éjszakát se töltöm Ausztriába” (?!) senki nem volt kíváncsi az önbevallásomra… a vámosok rám se hederítettek pedig a közben elszakadt magas sarkúmban botladozva feltűnő jelenség lehettem. Legalább rájöttem az eldobható arcmaszk mégiscsak lehet “életmentő”…
