Svédország, bohókás lakóival egyetemben belopta magát a szívembe. Tetszik, hogy birka módon nem mennek a nyáj után, se a divatot, se a vírus kezelését illetően. De a két hónap alatt azért párszor kiakasztottak irdatlan lazaságukkal, a legmeghökkentőbb helyzet egyértelműen a reptéren várt.
A terminálok közötti buszok és taxik híján valódi rejtély, hogy oldhattam volna meg, rendeltetési helyemre érkezést… nem értettem, a modern technika korában, miért nem értesítettek?! …lehet még most is ott kóvályognék valahol! A főváros hatalmas repülőterén a szervezettség ezek után sem állt a helyzet magaslatán. A biztonsági ellenőrzésen simán átment, a hatalmas és egyértelműen túlsúlyos bőröndöm, eszükbe se jutott figyelmeztetni, hogy ez nem a kézipoggyász kategória, bezzeg a degeszre rakott retikülömbe belekötöttek. Megjártam már pár repteret életemben, de ilyet még nem láttam, főleg nem egy világjárvány kellős közepén! Az ellenőr maga elé húzta a nyitott válltáskám majd puszta kézzel, egyesével, alaposan körbeforgatva, megtapogatva a legszemélyesebb tárgyaim szemrevételezésébe fogott. Tudom, ez a dolga, de nem így! A motyóm tartalmát felmérve, maga elé vett még egy ragadós reptéri tálcát, és láttam, az a szándéka, hogy egyesével arra helyezi a már megvizslatott dolgokat. Na, itt szóltam rá, ekkora a kabátomra kezdte pakolni a kétszer megforgatott banánt, az átlátszó tízórais zacskóm, a gyógyszereim, mielőtt az almám összetapogatásába kezdett volna megkérdeztem, hogy a koronavírus csúcspontján, nem illene egy maszkot, de legalább kesztyűt viselnie – ahogy teszik ezt évtizedek óta a világ minden ellenőrző pontján – azt mondta, nem probléma.. „Neki lehet, de nekem az!” – tört ki belőlem, emelt hangon. Ekkor sértődötten visszadobta az üres vizes palackomat a táska közepébe és az ellenőrzést félbe hagyva odaböffentette: „Akkor menjen!” Mentem is…
Ahhoz képest, hogy az összes terminál járatát egy helyről indították félelmetes csend fogadott, a butikban lézengett pár „álarcos” vevő, és maszk nélküli eladó, de egyébként szellemvárosban éreztem magam. A félig üres kijelzőn egész napra öt járat árválkodott, az enyémre ekkor már a második negyedórás késést írták ki, erről bezzeg értesítettek sms-ben. Telefonon panaszkodtam éppen, mikor két alkalmazott a hangosbemondón keresztül kezdte magyarázni milyen papírokra lesz szükségünk a felszálláshoz. Az egyik önbevallás már ott simult a stócnyi igazolásom között, hogy a beutazásra váró ország lakosa vagyok. A másik papírt frissen kellett aláírnom, igazlova, hogy a vírus egyetlen tünetét sem produkálom a repülőgépre szállva. Miközben az egyik hostess éppen „megvonta” egy negyven körüli férfi repülési engedélyét, tőlem elvették a túlméretezett rikító zöld kofferem, hogy utólag a gép pocakjába helyezzék, és szigorúan felmaszkozva helyet foglaltunk a foghíjas járaton. Nem ellenőrizték viszont az utasok testhőmérsékletét, nem fertőtlenítettek minket, és a két és fél órás légi úton teljes ellátást kaptunk. Szerencsére!
Párizsba érkezve, mintha egy másik bolygón találtam volna magam. Tény hogy a túlméretezett De Gaulle reptér sose lopta be magát a szívembe, de ellenszenvemet a rosszullétig fokozta a hatalmas, rideg fémszerkezetről és a végeláthatatlan, csupasz beton falakról visszhangzó hangosbemondó szűnni nem akaró beszéde. Pontosan úgy éreztem magam, mint egy jól megrendezett sci-fiben: mint valami klónok, szigorúan távolságot tartva kígyózó, maszkos sorokban álltunk miközben a monoton női hang megállás nélkül sorolta a kötelezettségeinket. A zord uniformist viselő, fürkésző örök sem tették kellemesebbé a helyzetet. Az „állarcom” miatti levegőtlenség, a fárasztó út izgalmai, vagy a kialvatlanságom okozta-e, de megszédültem, és a nyakkendős megkönyörült rajtam, kivett a hosszú sorból és egyenesen a vámos elé vezetett. Ez a hölgy már nem volt ilyen kíméletes hangulatban, az útlevél mellé kérte a lakhelyemet igazoló papíromat, majd egy friss számlát, bizonyítva, hogy tényleg én fizetem a költségeket, de végül tovább engedett. A hatalmas párizsi reptér is üresnek tetszett a csomagjainkat vára, de levegőhöz jutva kissé megkönnyebbültem, a „nehezén talán már túl vagyok” gondoltam.
Az internet csodájának köszönhetően gyaloglási távolságra remek, szállást foglaltam. Mondhatom, életem legkülönlegesebb hotelja minden körülményt biztosított, hogy kipihenjem az izgalmakat, csak a fejemben lévő OFF gombhoz nem adtak távirányított. Talán négy órát aludtam a pihe-puha „kingsize” ágyban, és már sétáltam is vissza az öt percre fekvő reptéri komplexumba. Nagy volta kontraszt a svéd lazaság után, mindenki teljes védőfelszerelésben várta a sorát. A hajnali óra ellenére tömegesen próbáltunk átjutni a poggyász feladáson, és biztonsági ellenőrzésen. Az automatizált rendszer és a mosoly nélküli franciaság pedig egyáltalán nem segítette az álmos és feszült utasok előrejutását. Valószínűleg már sose fogom megérteni, hogy egy ekkora „történelmi” nemzet, hogy működhet ilyen kesze-kuszaságban…
A bezárt butikok, elhagyott és már romlásnak indult kávézók, étkezdék gyászos hangulatot keltettek. A felkelő nap sugarai hoztak némi reményteljes felüdülést a váróterem kézzel tapintható idegességébe. Minden beszálló testhőmérsékletét, papírjait ellenőrizték, sorban álltunk, mint a nyírásra váró birkák, hogy végre a megkönnyebbülés földjére léphessünk.
Annak ellenére, hogy a francia fővárosból is csak alaposan ritkítva indultak a járatok, az informatikai rendszer hibájára hivatkozva, írásos felszállási engedélyünket várva több mint húsz percet ültünk ülésünkbe csatolva. Az előttem utazó tigriscsíkos „macska” – bármennyire fáradt voltam, ez nem hallucináció volt – ekkor kezdett kétségbeesett nyávogásába, és Nizzáig abba se hagyta, legszívesebben vele együtt szűköltem volna… főleg, amikor a földet érés után még egy negyedórát a gépen tartottak minket. Kényszeredetten vigyorogtunk, mikor a pilóta elnézést kérve, és kritikus hangon a tudtunkra adta, a nizzai reptéren nem vártak minket… mintha oly hatalmas légi forgalomról beszélhetnénk ezekben a kalandos időkben…
A déli vámos már megértő mosollyal nézte át a „papírgyűjteményem” és gyorsan továbbengedett. Az ölelő karok, az ismerős táj inkább még jobban felkavart, mint megnyugtatott, kellett pár óra, egy meleg leves, és egy szieszta, hogy felfogjam, megérkeztem. Miközben a mediterrán májusi eső hatalmas cseppjei verték az ablakom – csakhogy az északi viharok után könnyebben akklimatizálódjak – fogtam fel, hogy kéthónapnyi tortúra után újra itthon vagyok!
Szeretem a hosszú hétvégéket, de ez ritka hosszúra sikeredett… most, hogy egy ölnyi reptéri virágcsokor mellett, a szeretett férfi karjaiban, végre rövid ujjúra vetkőzve szürcsölöm a tejeskávémat, a rossz talán már feledésbe is merülhet!
