Nem először élem meg azt az élményt, hogy külföldit hozok kis hazánkba, hogy büszkén, ugyanakkor izgalommal és félve játszom az idegenvezetői szerepet, vajon elnyeri méltó helyét csöppnyi országom a más kultúrában nevelkedett agytekervényekben?!
Budapest számomra, mint minden főváros hosszú évekig felért a koszos szürkeséggel, a forgalmi dugókkal, a soknemzetiségű, átláthatatlan kavalkáddal. Ha muszájból, például hivatalos papírjaim rendezése miatt ott töltöttem egy-egy napot, fejfájástól kísérve szinte hazamenekültem a biztonságos családi fészekbe… Aztán egy nap – nem is olyan régen – turistaként érkeztem a városba, pontosabban egy idelátogatót kísértem, és rá kellett csodálkoznom fővárosunk szépségeire. Mintha eddig csukott szemmel jártam volna… ha nem figyelek a minden nagyvárost degradáló hajléktalan és autó áradatra, egy meseország tárul elém! Túlzások nélkül úgy érzem; hogy fővárosunk felér Párizs vagy London nívójára, pedig mindkettőt jól ismerem …
És szerencsére nem kell beérnünk kizárólag Budapesttel, ott a magyar tenger, vagy a megannyi kisváros, megannyi látnivalójával. Persze ahogy turistaként engem se, nemcsak látványosságok érdeklik a külföldről idelátogatókat. Mivel általában fogalmuk sincs kis országunk hétköznapjairól, igazából el se tudják képzelni mi vár rájuk a határátlépés után. „Azt hittem csak szürke, iparvárosok fogadnak majd.”, „Van autópályátok?” „Nálatok tényleg a szex körül forog az egész világ?”…és hasonló biztató mondatok közepette kezdődik a piros-fehér-zöld élmény.
Aztán megérkezünk, pálinkával indítva csapunk bele – néha a szó szoros értelmében – a lecsóba. Gasztronómiailag nem nehéz levenni őket a lábukról, elég anyu tradicionális konyhájába kimenni, vagy leugrani egy sajtos-tejfölös lángosért. A kolbásszal, körözöttel, tepertőkrémmel és persze rengeteg hagyományos főtt étellel degeszre tömött hűtő minden vendégünk tetszését elnyerte. Elég végigenni a fenséges menüsort! Bár az ablakpárkányon „rohadó” uborkát és a meggylevest, de még a hentestől kiáradó – számunkra ínycsiklandó – füstölt hús szagot is kétkedve fogadják, de hazaúton a reptérre érve azért mindenki a „túlsúlya miatt aggódik”.
Természetesen a külcsínre is adni kell, a megannyi kirándulás alatt a hazánkba látogató külföldi sok „furcsaságot” vesz észre, olyan apróságokat, ami egy magyarnak (már) nem szúr szemet a szürke hétköznapok során. És számomra is roppant érdekes ilyen szemüveggel rácsodálkozni szülőhazámra!
A falvak főútjai felett kereszteződő kábel rengeteget még soha nem szemrevételeztem úgy, mint az elmúlt hetekben. Ilyet tényleg nem lehet látni, új választott lakhelyem környékén. A rendőrök, és járőröző autóik hiánya, mint mindig, most is szembetűnő különbség volt. Franciaország, és Monaco, mint rendőrállam elképzelhetetlen lenne nélkülük, a hercegségben 70 emberre jut egy egyenruhás, ehhez képest valóban elenyésző a magyar rendőrök száma. Azért én nem hiányolom annyira őket, most is remegve számolom a napokat, vajon nem kapok-e tőlük „szerelmeslevelet” az otthoni autós száguldozásaim folyamányaként…
Az utakon közlekedve szerencsére nemcsak az úthibák tűnnek fel: a közlekedési lámpák itt kint pirosról azonnal zöldre váltanak, ezt a különbséget mindenki észrevette, sőt egyenesen irigylik a narancsszínű lámpánkat, de lehet a traktoros, és lovas kocsis közlekedési táblánkat is, amit a Cote d’Azuron – valljuk be – ritkán láthat az ember.
A másik sarkalatos téma is újra előjött persze, a WC kérdés… mostani vendégem, ahogy az eddigiek se értette, hogy oldjuk meg nagydolgunkat a tányéros ülőalkalmatosságban… „Fordítva ültök rá?!” – kérdezte…. de viccet félre téve tényleg attól rettegnek, hogy egy kiadós vacsora után, a megemésztett felesleg érzékeny kis popsijukig, netán derekukig ér majd. Most stílusosan mondjam, hogy be..@rok a röhögéstől?!
Ez a nagy teher aggasztja a külföldit Magyarország határain belül, amit muszáj feledtetnem. Történelmi látványosságainkkal, gazdag kultúránkkal, és változatos programjainkkal, fesztiváljainkkal nincs túl nehéz dogom. Idén a vírus kissé megnehezítette turista életünk, de a Balcsi így sem maradhatott ki, és a gyenesdiási strand most sem okozott csalódást, a hűsítő fürdőnk alatt a tóba menetelő népes zenekar mindenkit levett a lábáról. Záró felvonásként pedig a jó „magyar”” hekk, csodákat művel az argentin, ohh, akarom mondani a francia gyomorral…
Nincs mit tenni, még visszajövünk…