Nagyon összekavarodtam az idei monacói nagydíj előtt, vártam is meg nem is, számoltam ugyan a napokat, és mégsem néztem utána semmilyen részletnek az idei versennyel kapcsolatosan. Érthető, sejtettem ugyanis, hogy a két babával nem sok örömömet lelem a kedvenc hónapom legkedvesebb hetében…
A E-Prixről olyan szinten maradtunk le, mintha meg se történt volna. Az elektromos autók versenyét – idén hatodik alkalommal – május első szombatján bonyolították le, és ezért már március elején darabokra szedték a várost… A saját családomat is megosztja ez a hihetetlen készülődés, míg a Forma1 drukker bátyám csodaként éli meg a hercegség teljes átalakulását, idős anyukám csak azt látja, hogy mindent eltakarnak, eltorzítanak, ami szép… és idén először én is igazat adtam neki.
Babakocsival flangálva a 30 centisre szűkített járdákon, vagy a drótkötelek, kerítések kusza labirintusában, nem éppen felemelő. Gyakran magán a versenypályán zötyögtem a két gyerekemmel, mert máshol nem fértünk volna el…
Május 6-án viszont nem a hercegségben bandukoltam, már korán reggel elmentünk Monacóból és mikor este hétkor rohantunk vissza a fürdetésre néztünk csak össze az autóban: „Teee, nem ma volt az E-Prix?”
Lemaradtunk….
De nem is bántam, motorbúgás és benzingőz nélkül, nekem nem igazi egy autóverseny! Aztán szépen lassan elérkezett május vége, és én még mindig csak azon dühöngtem, hogy nem tudok sehova a megszokott módon, és gyorsasággal odaérni, hogy megütöm a lábam a fémkorlátba, hogy valóban veszélyes kerülőutakat kell kitalálnom, hogy le van zárva a kedvenc parkunk egy része….aztán egyre csak sűrűsödtek a turisták, és lassan rémálommá vált minden egyes séta… Eddig is sokszor megállítottak, hogy útbaigazítást kérjenek. De a babakocsival egyenesen célponttá váltam, mintha a homlokomra lett volna írva, hogy „helyi vagyok, gyertek, csak kérdezzetek” Két nyelven osztottam hát az észt, és ha nem bal lábbal keltem fel, néha még kérdezés nélkül is adtam ötleteket a tétova turistáknak. De napról napra egyre kevesebb ingerenciát éreztem az előttem totyogó. telefont szorongató bámészkodók megsegítésére….
A várost ellepték a hajónyi, csillogó fekete Mercédeszek, nyakkendős sofőrök – köztük nem egy magyar – gondolkozás nélkül álltak meg a zebrák, vagy a körforgalmak kellős közepén busás borravaló reményében. Mekkora biznisz lehet ez a május az autóbérlő cégeknek, hiszen alig marad idejük, hogy a cannesi filmfesztiválról átérjenek hozzánk…
Az eget meg a helikopterek lepték el, mindig is ez a pár nap volt a „főszezonjuk”, olyannyira hogy a Heliport melletti szabadtéri medencét le is kell, hogy zárják ebben az időszakban, mert egy réteg kerozin takarja be víz felszínt. No, de idén, tényleg, mint a legyek, sose látott módon tömegesen érkeztek ezek a hangos, szárnynélküli repülőalkalmatosságok, állítólag az amerikai befektetőknek köszönhetően.
Aztán eljött a hét második fele, és már nem fértem el a járdán az emberektől, először mosolyogva vártam, utána kedvesen majd egyre kedvetlenebbül oda-odaszóltam, ahogy őrlődtek a fogaskerekeim szombatra azonban elfogyott a türelmem. Anyukám valószínűleg nem lenne büszke rám, de nyomot hagytam egy-két érzékeny turista lelkében. Teljesen élhetetlenné vált a város… és ekkor jutott eszembe, hogy Monacóba költözésemet követően, mennyire értetlenül néztem ki a fejemből, azt hallva, hogy a helyieknél ilyenkor nem az a téma, ki honnan nézi a GP-t, hanem, hogy ki hova megy el a Forma 1 hétvégéjére. Bizony a monacóiak ilyenkor elmenekülnek, és most már teljesen megértem őket.
Nem elég, hogy gyalog vagy autóval is ellehetetlenedik a közlekedés, hogy iszonyatosan zajos, büdös és szemetes lesz az egész város, de még az internet, sőt a telefonszolgáltatás is akadozik, hiszen olyan sokan vagyunk egy szűk kis helyen, hogy egy rendszer se bírja ezt a terhelést. Hát idén én se nagyon bírtam…
Csütörtök este, gondoltam lemegyek egy kikötői sétára, aztán a nap olyan hosszúra sikerült, hogy meg is feledkeztem a Forma 1-ről. Pénteken meg úgy elfáradtam a kótyagos turisták egésznapos kerülgetésében, hogy még aludni se tudtam, pedig furcsa módon idén nem hallatszottak fel a diszkók tomboló tömegei. Szombaton viszont annyira felidegesített a párom, hogy nem volt maradásom. Miután ágyba dugtuk a gyerkőcöket, elé dobtam a disznósültet, hónom alá vettem a szelektív hulladékot és csak úgy játszóteres ruhában kicsörtettem a lakásból. Először céltalanul nekivágtam, aztán eszembe jutott, hogy a legfelkapottabb angol bárban.- ahova maga Albert herceg is benéz minden Grand Prix végeztével – egy magyar barátnőm csapolja a sört. Nem hezitáltam hát, jót beszélgettünk, nevettünk a tobzódó, részeg angolszász tömegen miközben azért a ritmusra járt a lábunk. Nem maradtam persze sokáig, de kaptam egy emlékezetes falatot a monacói GP éjszakai hangulatából…
Vasárnap reggel át kellett mennem egy ismerősömhöz, felért egy bálnavadászattal. Az utam elkerülhetetlenül egy felüljárón vezetet, a város talán egyetlen olyan helyszínén, ahol még mindig rá lehet látni a versenypálya több részére is. Mire oda-vissza átverekedtem magam, a járdán, villanyoszlopon, korláton ülő, álló, fetrengő ingyenélő szurkolókon egy idegszálam se maradt a helyén, folyt rólam a víz, és ráadásul a gyerekek is rákezdték.
(A hozzám tartó barátnő képei, hálás köszönettel !)
Gondoltam ebéd, s szieszta, én meg ezalatt majd nyugton nézhetem a versenyt… legalább a Tv-ben …hát nem két perccel a start előtt kezdtek el sírdogálni?! Így hát megint lemaradtam… aztán pelenka csere, és csokiskeksz eszegetése közben, három mesét felolvasva próbáltam követni a követhetetlent. Igaz az ablak nyitva volt, de mégsem a lelátókon ültünk.
Csalódott nem voltam, de mégis bennem maradt a tüske… nem hiába május a kedvenc hónapom. Mindezek után a hétfői ebéd végeztével nem sokat hezitáltam, mosogatás helyett ellátogattam inkább a szívemnek oly kedves tengerparti faluba, ahol pár éve életem legfergetegesebb bulijába csöppentem. Bíztam benne, hogy nem nyúlok mellé most sem…És bizony ott volt a kárpótlás, élőzene, finomabbnál finomabb koktélok, és nem utolsó sorban a bolondos, és helyszíni főkolompos Eddie Jordan, Daniel Ricciardo,- a Trónok harca óta nagy kedvenc – Liam Cunningham– és gyerekkori szerelmem – David Coulthard, személyében. Van szerencsém évek óta visszajárni erre a „titkos” délutáni after partyra, már-már ismerem az állandó vendégkört, biztos vagyok benne, hogy folytathatnám a hírességek sorát… de a pocsék név- és arcmemóriám alaposan megakadályoz a hasonló felsorolásokban.
De nem is ez volt a lényeg, jövőre remélhetőleg ugyanott zárom a Forma1-et, no meg a születésnapom hetekig tartó ünneplését is… csakhogy le ne maradja(to)k semmiről!
