Múlt héten pénteken ugyanígy ültem a gép előtt, igaz már kaptam egy telefont, előző este, hogy az iskolákat a hét utolsó napján nem nyitják ki a rossz időjárási körülményekre tekintettel, de kora délután még nyoma se volt a furcsa módon Alex névre keresztelt viharnak! Aztán szép csendesen elkezdett esni az eső, és fújni a szél, de csak a megszokott, kényelmes őszi stílusban. A szokatlan figyelmeztető jelre, hogy Monacóban elment a tévéadás, még fel se kaptuk a fejünket…
Hét órakor volt randevúnk Cannes elővárosában, akkor már sűrűsödtek a fekete felhők és Nizzához érve az amúgy szinte teljesen üres Var folyó medre már ijesztő látványt nyújtott. Ha figyeltünk földrajz órán tudjuk, hogy a folyók a mediterrán vidéken leginkább időszakos vízjárással büszkélkedhetnek. A mi esetünkben ez annyit tett, hogy a kavicsos mederben ahol csütörtökön még gyalog is könnyűszerrel átkelhettünk volna, péntek este ötméternyi sáros víztömeg hömpölygött megállíthatatlanul….
Sietősre fogtuk hát a dolgunk, és amilyen gyorsan csak lehetett indultunk is visszafele. A folyómeder ekkorra már teljesen megtelt, és méteres sűrű, sötét, szilaj hullámok ugráltak az ég felé. Pillanatok alatt lezárták a közeli repülőteret, és a folyóparti városkához tartozó autólejárókat. Épp munkából hazaindulók kétségbeesését latolgattam, miközben áthaladtunk a Var feletti hatalmas hídon. A tajtékos tenger „megtelt” nem engedett több vizet magába, a lefolyó nem működött tovább, a folyó valóságosan irányt váltott. Mindeközben rádió megállás nélkül mondta az ijesztőbbnél ijesztőbb információkat! A pályán előttünk a szél felborított két kamiont, ezért a negyventonnásokat nem engedték tovább közlekedni. A hatalmas „százlábúak” végeláthatatlan sorokban, életveszélyes módon ÁLLTAK az autópályán, hol egy, hol két, hol három sávban! Háromszáznál feladtam a számolást…
Azt hittük, a nehezén már túl vagyunk, pedig a java csak akkor következett. A semmiből olyan ködbe érkeztünk, hogy szó szerint az orrunknál se láttunk tovább, így vezetni, nem éppen élmény, főleg nem az autópályán. Megszenvedtük a szerencsés hazaérkezést, ahol aztán áram nélkül találtuk a meghitt otthont, és a szűni nem akaró villámok pár órával később még egyszer leverték a biztosítékot. Kerti bútorok szanaszét, cserepes növények felborulva, az eső pedig csak ömlött és ömlött végeláthatatlanul…. a vihar csúcspontját pedig csak éjfél körülre jósolták. Eközben a monacói hömpölygő víztömeg „beszédessé” tette a WC-ket, egy csatorna hálózat sem gyűrte le akadálymentesen ezt a vízmennyiséget!
Mint általában az esőben remekül és sokáig aludtunk, hál’ Isten mi nem voltunk veszélyben, mások nem voltak ilyen szerencsések. Másnap láss csodát gyönyörű napsütéses reggelre ébredtünk. Híreket nem hallgatván csak a megállás nélkül fejünk felett köröző helikopterek vészjósló robaja adott némi aggodalomra okot. Aztán megláttuk a tengert, melyen, mint egy hatalmas olajfolt sötét sárkupac úszott. A több négyzetkilométeres barna folt pedig csak egyre nagyobb lett a nap folyamán, olyannyira, hogy még az űrből (!) is láthatóvá vált. Sajnos a rossz hírek is ugyanilyen sebességgel és mennyiségben érkeztek…
Nem volt véletlen a megjósolt piros előrejelzés, és az oly bántó légiriadó szirénája sem, egyes helyeken 400 milliméter eső esett mindössze pár óra leforgása alatt, minden eddigi rekordot megdöntve a régióban. A Var folyó mellékága mellett, a legsúlyosabban érintett olasz határ menti területen a temetőt és a futballpályát elradírozta az egyébként aprócska patak. A lakóházakon, hidakon kívül egy benzinkút is teljes mértékben eltűnt az áradással, körülbelül kéthónapnyi eső szakadt a nyakunkba egy éjszaka alatt.
Az özönvíz ember áldozatokat is követelt, sok eltűntet még mindig keresnek, falvak sokasága él továbbra is ivóvíz és áram nélkül, a legborzasztóbb, hogy sokukat a vihar óta sem lehet megközelíteni közúton. Több mint 20 kilométernyi aszfaltozott út semmisült meg. A katonaság, a csendőrség és a több mint ezer tűzoltó azonnali, hatékony segítségé nélkül a természeti katasztrófa további szenvedést okozott volna.
Mivel a hírek szerint többek esővízen élnek, és kórházak maradtak ellátás nélkül, az elmúlt hét az adománygyűjtésről szólt. A közösségi oldalak szinte „égnek”, szerencsére az egész térség egyszerre mozdult meg a bajba jutottakért. A monacói bevásárlóközpontban taxisok (!) kérik a lakosság segítségét, elsősorban ivóvizet, és persze élelmiszert, tisztálkodási szereket, de gyertyát, elemet, pelenkát is szállítanak az egészen közeli falvakba. Közút híján gyakran helikopterrel, vagy vonattal oldható csak meg a segítségnyújtás. A meleg ruhák gyűjtését – a magasabban fekvő településeken éjszakánként már fagypont alá is mehet a hőmérő higanyszála – sok helyen a koronavírus előírásai nehezítik meg. Persze anyagi segítséget is kérnek a kisebb-nagyobb segély szervezetek, a hercegség 4 millió eurót (!) adományozott a rászorulóknak.
Az őszi nagy viharok egyáltalán nem ritkák a környéken, tavaly ilyenkor is narancs, illetve piros sávba soroltak minket a meteorológusok. A hegyek magasságából áradó rémisztő erejű vizet akkor sem lehetett megállítani, a következmények pedig minden alkalommal elképesztőek: a nizzai repteret övező tengerpart jelenleg „tűzifa nagykereskedéssé” változott.
Albert herceg birodalmát kedd óta hálóval védik a több tonna úszó, hánykolódó fatömeg okozta károktól. Kereken egy héttel az orkán után a monacói kikötőben ma egy elhullott vaddisznót halásztak ki a tengerből, sajnos a szemét is hasonló mennyiségben özönlik, ki tudja még meddig…
A balesetek elkerülése végett a jachtok mozdulni se mernek a védett kikötőkből. Az Airbnb oldala levelekben kéri hirdetőit, hiszen felszerelt lakások sokaságára lenne szükség nagy hirtelen. Ezek után szinte zárójelbe tehető, hogy a megye tekintélyes olajbogyó termésére keresztet vethetnek a termelők.
A helyreállítási munkákat nyilván azonnal megkezdték, már ahol egyáltalán lehetséges a helyreállítás. Az a szóbeszéd járja, hogy több település is szellemvárossá válhat, mivel a közúti megközelítés megoldhatatlanná vált. A májusi eső itt is aranyat ér, az októberi nem…
France 3 Côte d’Azur, Nice Matin