Megszoktam már hogy gyakran kinevetnek, mert gyerekes vagyok, de miután a héten találkoztam egy nálam több mint öt évvel idősebb barátnőmmel, aki könnybe lábadt szemekkel újságolta közös gondunk kissé megkönnyebbültem. Életem első karácsonyára készülök távol édesanyámtól, messze a szülői háztól…
Már igazán nem sok tojáshéj maradt a fenekemen, és bejártam négy kontinens számtalan országát, mégis fáradtságot, időt, pénzt nem kímélve mindig úgy intéztem, hogy a szentestét otthon töltsem. Normál hétköznapokon nincs honvágyam, találékony magyar módjára jól alkalmazkodtam minden élethelyzethez, amit a sors rám mért ezekben a külföldön töltött években, legyen az királyi luxus, vagy mély depresszió. De a karácsonyt család nélkül elképzelhetetlenként él(t)em meg! Most kipottyant egy hízott könnycsepp …
Van már annak öt éve is, hogy anyukám és a bátyám egymástól függetlenül közölték “Most, hogy megtaláltam életem férfiját, és új életet kezdtem, kár, hogy nem karácsonyozunk többet velük együtt!” Emlékszem, mikor valójában felfogtam mit is jelent ez, mintha áramütés ért volna! És “életem férfijának” karjaiban november idusán egyre depisebb lettem. Aztán egy vacsorán két falat rántott csirke között kitört belőlem a megállíthatatlan zokogás, ő pedig nem akart hinni a fülének… a karácsony miatt ?!?
Látva végtelen elkeseredésem, megkegyelmezett és végül együtt szálltunk repülőre! És decemberenként én azóta is rendületlenül hazajárok meglepetésekkel tömött bőrönddel, magamat ajándékozva anyukámnak. Minden alkalommal izgalommal telt szívvel, mint egy gyerek készülődök, felidézve – az ezerszer látott nagy kedvenc – az “Igazából szerelem” édes-keserű képkocáit. George Michale “Last Christmas”-át dúdolgatva képes vagyok augusztusban ajándékot venni a szeretteimnek, de még jobban szeretek házilag készült különleges és személyes apróságokkal készülni a nagy napra. Mondjuk egy kis narancslekvár… ?!
Idén tavasszal a karantén bevezetésével első gondolataim között az futott végig az agyamon: ”Ilyen körülmények között, hogy lesz a következő téli ünnep ??” Sehogy..,
Legalábbis nem otthon! El-elsírom magam, mióta felfogtam…
Pedig – ha nem is az angyalkák által – a karácsonyi csomag már rég megérkezett, mert ugye a román boltban vásárolt túró és savanyú káposzta nem ugyanaz! Aprólékosan, nagy gonddal becsomagolva megjött az otthon illata, de az anyai öleléseket, szerelmes simogatásokat nem lehet postára adni. Kaptam ehelyett pálinkát, piros paprikát, házi lekvárt, eltett lecsót, könnyek között csomagolt apró ajándékot a francia fa alá, aminek most kissé kesernyés fenyő illata lesz… A diót már októberben megvettem, darált mákot is szereztem vérrel verejtékkel! Itt ugyanis csak 20 grammos kiszerelésben lehet kapni ráadásul egészben, hiszen kizárólag péksüteményt dekorálni használják. Kedves barátnőm húsz csomaggal sorolt be a kasszához, gyanúsan néztek rá, pedig nem ópiumos teát csak bejglit készített, miután kínok közt megdarálta a szurokszínű krém alapját.
Édesanyám hol biztató, hol elkeseredett szavai közepette kidekoráltam a lakást. És közben komoly háborúba kezdtem a párommal, hogy 24-ig ne állítsunk karácsonyfát! Szerencsére ő is imádja ezt az ünnepet, ennek csak az a hátulütője, hogy ugyanolyan megrögzött módon tartja a családi, nemzeti tradíciókat, mint én. Itt december 8-án, a fény napján a legtöbb helyen már felvillan az égősor a meghitt otthonokban.
Gondoltam, ha egyszer már itt ragadtam legalább profitálok a monacói csodából, ám idén ez is elmarad. Az ünnepi hangulat nincs a helyzet magaslatán a hercegségben a mesebeli karácsonyi vásár nélkül, a kikötőben helyt kapó megalomán luxus vásárt az idén, vírusunknak köszönhetően törölték. Bejgli nélkül sem lehet keserű ez a karácsony, de életemben először távol a nagybetűs otthontól anyu és bátyus nélkül kell, hogy beédesítsem majd ezt a gyönyörű ünnepet …
