2018 március végét írtuk, pont olyan hideg tavasz volt Monacóban, mint idén. Egy hosszú és fárasztó nap után meglehetősen zaklatott állapotban későn értem haza.
Három nappal előtte jelentkeztem fel a Tinder nevű agyatlanságra, ahol tobzódtak a Karimok, Abdulok meg Josék… nem sok tűnt normálisnak és főleg nem helyinek… az az egy kivétel ad hoc randit kért.19:30-ra! Aránylag értelmesen voltam felöltözve, így rábólintottam, feldobtam egy kis csuda BB krémet az idegességtől széttépett mitesszereimre meg egy kis szempillát a napi koszra, és még a fogmosásig is eljutottam. Ép a fogkefét rágtam miközben a pasi, nem túlzok ötször hívott, hogy közölje: tíz perc múlva ott van!
A hívástól számított tizenötödik percben kezdtem kulcsolni a zárat, de hiába tipegtem fel a vadonatúj, öteurós csizmámban a lépcsőn sehol senki. A márciusi “jeges” szélben a tavaszi kiskabát ráfagyott a már amúgy is szortyogó hátamra. Tíz percig SMS-eztem, mire elkékült ujjaimmal az idő közben angolról franciára váltó férfi tárcsázására fanyalodtam.
– Ohhh – mondta – már majdnem a pályaudvarnál járok…
A Titok című remek biztató sorai futottak széltől könnybe lábadt szemeim elé; biztosan életem jövendő párja robog felém, összeszorítottam hát a fogam… csak nyolc perc telt el és a vadonatúj Maserati már ott bőgette a motorját az orrom előtt! Igen, eszembe jutottál Anyukám, hogy nem szállunk be idegen autóba… de olyan lazán lökte ki azt az ajtót, hogy nem hezitálhattam…
Azonnal levágtam, amit pár perccel később Gregori, a belga töredelmesen bevallott, egy tízest – vagy még többet – letagadott a korából! Így indultunk hát céltalanul Monaco mesés éjszakai fényeiben, a turisták irigykedő tekintetének kereszttüzében, de mintha eltévedt volna… egy látványos ásítással kísérve beállt egy parkolóházba! Közölte, hogy ő fáradt, szóval a legjobb lesz, ha felmegyünk hozzá! Nem értékelte nagyra, hogy megvétóztam jól megfontolt döntését… de – kelletlenebb stílusban – azért elvezetett a Marriottig. Kedvesen, bár kissé nyál csorgatva megbókolta combjaimat, miközben bevonultunk a hangulattalan luxus loungeba és rendeltünk.
A bordóim az asztalig vezető hosszú úton pezsgővé változott, de elnéztem volna a pincér tévedését, a randi nem a buborékoktól változott rémálommá … A végtelenül flegma stílust és nárcisztikus nagyképűséget is túléltem volna, hiszen egy valószínűleg sikeres, intelligens és valaha sármos ötvenessel ültem szemben, no de hogy többször rá kellett szólnom, hogy ne simogasson már, mikor még a vezetéknevét se tudom.
Ezek után tájékoztatott, hogy moldáv felmenőkkel és hisztérikus repülő fóbiával büszkélkedhet, valamint hogy szabadidejét száz százalékban a golfozásnak szenteli. Kérdezett is párat, de leginkább kínos csöndek következtek, “szerencsére” ment a tévé, ohhhh az első randi romantikája… egyébként jól eldödörögtünk volna, a második világháborút kellemesen át is beszéltük, akarom mondani beszélte! De bevallom kissé megzavart az elmélyülésben, hogy közben lebonyolított három vagy négy rendkívül “fontos” telefont, valamint summázva eltöltött vagy tíz percet a Tinderen a konkurenciámat mustrálva.
Nagyon közel voltam hozzá, hogy pár kedves mondattal kísérve búcsút mondjak ennek a csodás ingatlanügynöknek. Kizárólag a hideg tartott vissza, vagy húsz perc sétára voltam otthonról. Elkortyolgattam hát a pezsgőm, és lelkesen ellenálltam szívélyes felajánlásának, miszerint azt fizet nekem, amit csak akarok. Megváltó érzés volt mikor kérte a számlát és egy fillér borravalót nem hagyva elhagytuk az egységet. Miután drasztikusan megakadályoztam, hogy szorosabb barátságot kössön a keze és a fenekem között kissé kétkedve szálltam be az autójába, vajon tényleg hazavisz-e. De meglepően pár percig még beszélgetni is próbált, felajánlva hogy legközelebb menjek át hozzá úszni, aztán meggondolhatta magát, mert csutkora nyomta a zenét és szerencsére a fűtést is. A házunk előtt még erőtlenül eldünnyögte, hogy majd írjak neki, de nem tűnt úgy hogy komolyan is gondolta…
Nem tudom, hogy a dühtől, vagy az hidegtől, de kipirult arccal csörtettem be a lakásba, megfázás elleni gyors gyógymód, melegítő és felejtő szer után kutatva. Alig kortyoltam bele a gőzölgő rumos teámba mikor megpittyent a mobil, nem akartam hinni a fülemnek, csak nem Gregori a kőgazdag Tinder pecér?!? De nem ő volt, csak egy nizzai haver, aki egy alvás előtti utolsó pohárra vágyott… kapóra jött, hogy kidühöngjem magam, de arra nem számítottam hogy az ajtón kilépve életem leghosszabb éjszakáját kezdem meg…
Elkapkodtam a választ, ugyanis tíz perccel későbbre ígértem meg hogy ott leszek Monaco egyik legfelkapottabb bárjában, ahol eddig oly sok diszkrimináció ért… Gyakran nem engedtek be a kizárólag helyieknek fenntartott helyre, és amiért nem tetszésemnek többször hangot is adtam szinte feketelistára tettek. Érdekes módon azonban ahányszor férfi kísérettel érkeztem probléma mentes volt a bejutásom, ki érti ezt!?
Szóval a nagy rohanásban éppen hogy csak letöröltem a rumos teához illőnek tetsző hering krémet a szám széléről, le se cseréltem a csizmát, amiről útközben valahol elveszett mindkét sarok, így éles kopogás közepette loholtam a kikötőbe! Még szerencse, hogy közel lakom!
Cyrille barátommal teljesen egyszerre értünk a bejárathoz. A bárpult mellett foglaltunk helyet, és egy pohár vörösbor kíséretében heves csevegésbe kezdtünk, rég nem láttuk egymást, volt témánk! Jobbnál jobb zenék szóltak, és bár szerda éjjel révén nem voltak sokan, sőt az idő haladtával egyre kevesebben, nekünk ez mit sem rontott a hangulatunkon. Egyszer csak a mellettem ülő nagydarab és kissé zilált külsejű legény felém fordult, nem emlékszem már az angolul elhangzott kezdő sorokra, nyilván mert nem sok lényegi tartalmuk volt. Christian, a dán fiatalember néha tört, de szép franciára váltott, hogy felesége iránti hűségéről biztosítson majd dohányozni indult. Nem kellett nagy szakértelem hogy megállapítsuk, ő már nem szomjas.
Pár perccel később a pincér letett elénk két pohár pezsgőt, a már ismét mellettem ülő srácra biccentve! Megköszöntük, talán koccintottunk is, aztán ők ketten a haverommal a fejem felett nagy beszélgetésbe kezdtek.
Ahogy az alkohol tartalmunk, úgy a jó kedvünk is fokozódott, de nem sok figyelmet fordítottunk újdonsült ismerősünkre. Amíg egy újabb pohár ital nem érkezett, ezúttal a bár összes vendége elé egy rövidet tett le a pincér, de még a fejünkben se szállhatott a rózsaszín lé már nagy hangzavar tört ki, nem hiába. Hála a dán pajtásunknak, egy nagy üveg jégbe hűtött Dom Perignon pukkant és legnagyobb megdöbbenésünkre minden pohár újra megtelt. A pincérek sem nagyon tértek magukhoz pedig már láthattak ezt azt a monacói éjszakában, nagy részük titokban a vendégekkel együtt inni próbált vagy velem együtt figyelte a reakciókat. A boltban se olcsó egy üveg magnum a francia pezsgők királyából, no de egy Cote d’Azur-i szórakozóhelyen … azt hiszem itt ugrott be, hogy a hering krémben snidling is van, és nagy sebességgel a pultra helyezett mentacsokor rágcsálásba kezdtem, pezsgővel se rossz… ajánlom…
A gyorsan kiürülő szemet gyönyörködtető üvegnek köszönhetően kissé kapatos, de mindenesetre felfokozott hangulat fogadta a váratlanul betoppanó kosárlabda csapatot. Nagy hirtelen az átlag magasság és a különböző nemzetiségek száma is jócskán megemelkedett, főleg hogy érkezett a menedzsment és a colos barátnők is. A zene a győztes meccsüket ünneplők tiszteletére amerikai rapre váltott, és a tánc parkett alaposan megtelt. Mint Guliver az óriások között, alig láttuk egymást.
Bőkezű dánunk ekkor már a mellettünk ülő olasz párnak udvarolt. Az erősen festett szöszi érdeklődése a Dom Perignon óta meglehetősen megemelkedett, és furcsa módon a párja sem tiltakozott. A fekete zenét nem kedvelvén mindkettőnknek feltűnt, hogy a zárás előtt pár perccel, frissen vasalt, frissen sminkelt női vendég érkezett. Egyenesen az olasz párhoz lépett, és kabátját levéve szemei máris a prédát keresték. Nem sokat kellett várni, a dekoltázs megtette hatását a dán lovag immár a két “hölgy” csapdájában folytatta az éjszakát. Szájtátva figyeltük a tragikomédiát. A fények lassan felgyúltak, de a záróra nem állíthatta meg a hangos basketball csapatot, a szerb különítmény minket is folytatásra invitált.
Fáradt voltam már, és az egyetlen nyitva lévő szórakozóhely egyáltalán nem tartozott a kedvenceim közé. A Sass Café télen-nyáron hemzseg a pénzért magukat áruló válogatott szépségektől, de zenei stílusuk se nyerte meg a tetszésemet! Cyrille győzködött, de én haza indultam. Az ajtóhoz lépve azonban hangoskodás csapta meg a fülünket. Francia, olasz és angol szavak verték fel az éjszakát, az olasz pár férfi tagja, a két kidobó, valamint gazdag barátunk állt heves vitában egymással. Christian, a dán nem akart a két lány vendége lenni aznap este, az ifjú olasz pedig azért erősködött és erélyesen kérlelte a dolgozókat, hogy több bizalmat kapjon, és beültethesse a szemüveges pénzeszsákot az autójába. Leültünk egy asztalhoz a teraszon és premier plánban követtük a történéseket. Volt ott lökdösődés, hőzöngés, a két nő, mint két kis csahos követte a hezitáló aranyrudat! Végül a többség győzött, és szinte begyömöszölték a zsákmányt a falatnyi Citroenbe. A látottak után szinte sokkos állapotban Cyrille engem is meg tudott győzni, vele tartottam.
A tenger parti úton a hideg szélben arról vitáztunk mennyivel kerülhetett többe az a nagy üveg a pezsgők királyából, mint az “emberrablók” négykerekűje…
Folyt.köv