Eszem ágában sincs gasztroblogot írni, azt meghagyom a druszámnak, de valahogy mégis mindig a kajánál lyukadunk ki. De miről is írhatnék, amikor egy egész ország egyszerre illatozik a palacsintától. Nem lódítok, elég csak az erkélyajtót kinyitnom…
Gyertyaszentelő ünnepét, amit mi – talán – a rendszerváltás óta ünneplünk, a francia nyelvterületeken palacsintába „tekerték”. Míg mi magyarok a mackóért és az árnyékáért izgulunk, itt egy egész nép egyszerre rohan a boltba tojásért, lisztért és tejért, no meg a tonnányi – egészen véletlenül – akciós lekvárért és mogyorókrémért…
És míg túlzás nélkül az egész nemzet egyszerre keveri a palacsinta tésztát február 2-án, alig páran vannak, akik választ tudnak adni, intrikus kérdésemre; miért is?! A dátum a tél, a hideg végét jelzi ősidők óta. A nap újra melegít, és egyre többet láthatjuk az égen. Ez az egyszerű édesség, mint az égitest kerek, aranyszínű, és forró, nem is rossz tehát a hasonlat. A régiek szerint ráadásul ilyenkor el lehetett használni tavalyi lisztfelesleget, az életadó búzamagot, már az új vetésre, és aratásra gondolva a föld termékenységét is ünnepelték tehát. Az egyház természetesen átvette a pogány ünnepet, a leírások szerint több mint 1500 éve, hogy szentelt gyertyák fényénél Gélase pápa palacsintaszerű lepényt osztott az ezen a napon Rómába érkező zarándokoknak.
A „krep”-nek fordított népi eledel nemcsak desszert kategóriában funkcionál a francia nyelvterületen. A sós verzió kipróbálásához garantálom, még bátorságot sem kell gyűjtenünk. Igaz, hogy a tésztát ilyenkor fekete lisztből illene csinálni, tiszteletben tartva néhány apró változtatást, de biztosíthatok mindenkit, hogy akár egy magyarosan elkészített palacsintával is neki veselkedhetünk a gasztro kalandnak Ha a fordításnál feldobott palacsinta szerencsésen a serpenyőnkbe landol, már jöhet is rá a szelet sonka, egész tojás, reszelt sajt és só bors, aztán úgy hajtjuk formára, vagy a szánkba, ahogy tetszik. Jó pénzért elárulom, a palacsinta szülőhazájában, Bretagne-ban tanult szuper titkos receptemet is…
No, szóval mi megint ünnepelünk és megint eszünk, pedig még le se nyeltük a mandulás király sütink utolsó morzsáit és az ez idő tájt divatos sajt fondue vagy raclette kalóriadús falatkáit. Hogy legalább a töltelékkel enyhítsek mérhetetlenre dagadt lelkiismeret-furdalásomon félre tolom a lekváros bödönöket és a C-vitamin bombáért nyúlok.
Emlékszem édesapám egy jó barátjától, egyenesen az USA-ból jött a citromos palacsinta ötlete. A mennyei túrókrém és a finomnak hitt kakaópor után grimasszal álltunk neki, de azóta is családi közkedven a szimplán csak cukorral és frissen facsart citromlével meglocsolt világosra sült palacsinta. Hammmm…
Citrom pedig van itt dögivel, bio, házi, sőt bio-házi. Aki kertes házzal büszkélkedhet a Cote d’Azuron, bolond lenne, nem kihasználni a mediterrán klíma lehetőségeit. A régió tökéletes élőhelyet nyújt a citrusféléknek, bár a mi fáinkat kitúrták a vaddisznók… Barátok, kollégák cipelik, ajándékozzák zsákszámra a mandarint, narancsot, grapefruitot, amihez még speciális evőeszközt is találunk ezen a földrészen.
És most éppen a szüret kellős közepén járunk, legalábbis monacói kis utcánkban. A muszáj nagyúr, senki nem parkol szívesen egy-egy roskadozó fa alá, a méterekről a karosszérián landoló savas bomba és a már erőteljes napsugarak „áldásos” tevékenységére gondolva. Mégis mindig megdöbbenve szemlélem a hercegség „közterületeseit”, akik hatalmas létráikkal minden februárban lelkesen szedegetik a narancssárga termést. A ládák gyorsan telnek, még úgy is, hogy – meglepetésemre – jó pár utcabeli felpakol az érett gyümölcsből, ahogy mesélik, narancslekvárt főznek.
Erős kétségeim vannak mi is kerül a fazékba, egy forgalmas kerület, szmogos, poros fasoráról, ahol a földből sem éppen a legtisztább táplálékot szívják magukba a fák. A tonnányi golyó pár utcányira, helyi céghez kerül, ők aztán mossák, és fertőtlenítik (!) majd szőröstül-bőröstül feldolgozzák a gyümölcsöket, eredeti monacói narancslikőrt gyártva, a souvenir shopok legnagyobb örömére.
Nem is értem a BIO matrica miért nincs az üvegekre nyomva… Lokálpatriótának illene lennem, mondván kicsit koszos, kicsit kétes, de a miénk…mégis maradok inkább a limoncellonál, főleg ha itthon készítve, tudom is mi kerül az üvegekbe.. De az ez idő tájt oly felkapott citromtorta receptemet is szívesen megosztom az érdeklődőkkel, ja hogy ez nem egy gasztroblog?!
A felhalmozott kalóriát ilyentájt a közeli Menton városában, hosszú szabadtéri sétákkal szoktuk elégetni. A citrommal fémjelzett településen minden évben két hetes ünnepet szentelnek a savanykás gyümölcsnek. A tavalyi fesztivált azonban már keserű szájízzel zártuk, hiszen a vírus miatt alaposan megrövidítették a látványos rendezvénysorozatot. Az idei 88. ünnepet pedig egyenesen törölték, pontosabban 2022-re halasztották. A farsang részét képző karnevál közel negyed millió turistát vonz évente, nyilván ezt a tömeget akarták elkerülni a vírustól rettegő illetékesek.
Reméljük, hogy jövőre valóban újra örülhetünk a gigantikus narancs, és citrom építményeknek, amit 180 tonna gyümölcsből, 1 millió gumi gyűrű segítségével kötnek a 15 tonnányi fémszerkezetekre.
Idén tehát nincs mit nézni, de van mit enni legalább, még ha a szokásosnál kissé savanyúbb is ez az idei citrom…
