Drága Nagyikám mindig azt mondta „háromig nem áll meg”, gondolt itt az apróbb vagy nagyobb bosszúságokra, sorcsapásokra… és ha tetszik, ha nem valahogy mindig igaza lett. Most is! Így hát a szó szoros értelmében, elszenvedtük azt az elátkozott hetet, de aztán új lappal indítottuk.
A sors valószínűleg nem is velem cicázott, de a párom mellől nem szökhettem meg…
Történt az egy morcos hétfő reggelen, egy negatív antigén teszt után, hogy kedvesem teljesen váratlanul alig tudott megmozdulni, délutánra ért a monacói kórház sürgősségi ügyeletére, ahol röpke 4 óra (!) és jó pár vizsgálat után kiderítették a forgóján egy csontkinövés okozhatja a hirtelen jött fájdalmat. Természetesen további vizsgálatokra küldték, ehhez azonban már egy PCR teszt laborban készült igazolására volt szükség. A másnapi eredmény aztán beigazolta mindkettőnk gyanúját, covidos. Ha ő az, én is az vagyok! Mi tévők legyünk, gyorsan kellett döntenünk?!?
Az MRI vizsgálatról ő így sajnos lecsúszott, én viszont aznap délután beugrottam egy patikába, ahol már az antigén teszt is kimutatta, hogy megint elkaptam ezt a fránya kórságot. Az ezt követően már kötelező PCR csak igazolta, hogy miért is fáj a torkom már vagy öt napja. Estére megszületett a haditerv, megszökünk! Ugyan kinek van kedve 10 napra a „panelbe” zárva gyönyörködni az első tavaszi napsugarakban, márpedig ez várt volna ránk a párom munkahelyi előírásai szerint. Még boltba se mehettünk volna…a monacói pletykákról gyakran írnak a nemzetközi bulvár lapok, a monacói vasszigorról viszont csak az tud, aki benne él!
Nagy erőkkel a vállunkra szedtük tehát a fél lakást, és még a barátainknak se szólva a „nyaralónkba” osontunk. Micsoda megkönnyebbülés, a bimbózó tavaszi kertben az ember azt se veszi észre, ha kicsit köhög vagy csöpög az orra, mert így harmadjára, szerencsére más tünetet egyikünk se produkált. A csípő fájdalomra felírt orvosságnak köszönhetően erőnk teljében kezdtünk kertészkedni, bárcsak ágyban maradtunk volna…
A szombati ebédünket a teraszon sütkérezve költöttük el, addigra pont elaludt a tűz, amit a hónapok óta összegyűjtött gallyakból, összesöpört levelekből raktunk. És mivel a hétvégi ebédet sziesztával illik koronázni, én gyorsan el is aludtam, a tűz viszont nem, és szerencsére a párom sem… ez esetben lehet nem keltünk volna fel soha többet!
A bizonytalanságot, a veszélyt valahogy megérzi az ember, a furcsa hangok, vagy a szokatlan csend már mentett meg egyszer hasonló körülmények között. Az érthetetlen dörömbölés, ami miatt aznap kinyitottam a szemem nem volt vészjósló, mégis kipattantam az ágyból, dünnyögve húztam fel a szőrős mamuszkám, meg a szexi plüss köntösöm, és ásítozva kibotorkáltam a tűzbe! Égett a kert, égett az aprócska melléképület… párom pedig kipirosodott arccal egyedül, reményt vesztve küzdött a több méteres lángokkal. A tavaszi szárazsággal megátkozott hektárnyi erdő, és a házunk az alvó pici fiammal pedig mindettől alig pár méterre…
Tudom, hogy hasonló szituációban van, akinek földbe gyökerezik a lába, és döntésképtelen lesz a kétségbeeséstől. Szerencsére nem ebből a fából faragtak, vödörrel hordtam a vizet – a ’városilányok’ optimizmusával – amíg hívtam a tűzoltókat, franciául üvöltöttem a címet, amit a protokoll szerint vagy ötször kellett bediktálnom… Szavakba önthetetlen iszonyat, főleg amikor tudatosul bennünk, hogy igazából tökéletesen tehetetlenek vagyunk ekkora erőkkel szemben!
A tűzoltóknak kereken fél órába telt mire a kacskaringós kis úton felértek „hegyi” telekre. Az igazi segítség a szomszédból mentett meg minket, az adrenalintól is fűtött két férfi a vasvillával és a locsolócsővel már körbe tudta fogni a tűzet, és a helyszínre érkező tűzlovagoknak már csak az utómunkákat hagyták. A párom persze füstmérgezést kapott, a kórházból gyorsan hazaengedték ugyan, mert szerencsére csak enyhe tünetei voltak, de a covid és a szén-dioxid és monoxid triója azért hetekre csúnyán megbélyegezték. A nem éppen álomszerű hétvégénket tehát egy faházzal kevesebbel zártuk, az erdőt – amit akkor már hetek óta nem öntözött eső – viszont sikerült megóvni, ezzel minden bizonnyal az életünk is megmenekült.
Megvolt a három! Megnyugodhattunkt…vagy mégsem?!
A kesernyés ízű vakációt követő első munkanapján aztán egy emailt írt a kedvesem:
„Nem vagyok elérhető telefonon, a készülék beleesett a wc-be…”
Nem tudom ki átkozta meg, de úgy tűnik, talán már abbahagyta a vudubaba szurkálását. Eltelt azóta egy hónap, megnyugodtak a kedélyek, és simulóban a ráncok, a köhögés is alábbhagyott… lassan újra kimerészkedünk a madárcsicsergős tavaszi kertbe! A kormos részt előbb-utóbb visszahódítja majd a természet, addig meg elfordítjuk a fejúnk…
