Anekdotázzunk! … lehetnék modernebb is: sztorizgassunk… de ez a szó nem illik a mai előkelő mesémhez, még annak ellenére sem, hogy viccesre szeretném venni a figurát!
Mert nevetni kell, hogy meg ne öregedjünk…
Első:
Történt úgy hat-hét éve, hogy egy tini kori barátom váratlanul rám írt: miután a szülővárosomban furikázva összetalálkozott egy, a sajátjával azonos márkájú ritka négykerekűvel, a két meglepett tulajdonos benzinszagú eszmecseréje közepette pedig – a monacói rendszám kapcsán – valahogy szóba kerültem én is. A haverom megadta hát az elérhetőségeim a kissé akcentussal beszélő ötvenes úriembernek, aki nemsokára felkeresett a hercegségben. Pontosabban akkori munkahelyemre futott be, hogy összehozzunk egy találkozót, amit csak évekkel később sikerült nyélbe ütnünk, de nem ebben rejlik első anekdotám csattanója. A rendkívül illedelmes kozmopolita ugyanis – engedélyemmel – megadta a telefonszámom a frissen kinevezett Tiszteletbeli Monacói Magyar Konzulnak, akivel ennek köszönhetően találkozót beszéltem meg…
Izgalommal készültem az első kávézásunkra. Ahogy apukám mondaná egy „tüchtig” úriember ült le velem szemben, kora ellenére azonnal elragadott lehengerlő stílusa, intelligenciája, de leginkább hihetetlenül izgalmas élettörténetei, no meg a százával érkező a százéves viccei, amiken nem lehetett, nem hahotázni. Még akkor sem, ha emailben érkeztek… Szerencséje volt a páromnak, hogy a konzul kicsit idősebb volt, mint édesapám. Ez a sármos úr ugyanis mindenkitt megbabonázott, vagy levett a lábáról… előkelő, és mozgalmas társadalmi életet élt, nemcsak a mini államban, de Svájcban, és Budapesten egyaránt. Hiszen mindhárom országban lakott közel harminc évet! Gyakran találkoztunk, elvileg a feledésbe merülő magyar nyelv megőrzése érdekében, gyakorlatilag hol munkába, hol szórakozásba torkolltak a randevúink. Minden találkozónkban volt egy csipetnyi csoda, mert mindennek megadta a módját sportos eleganciájával, vagy az adott program – férfihez már-már illetlenül – aprólékos megrendezével. Rendkívül büszkén emlegettem, hogy Vásárhelyi Mikós, a barátom! Bár ő mindig is tagadta, de ilyen vezetéknév és ilyen végtelen udvariasság mögött kizárólag nemes lélek lakhatott!
Második:
Miklós nem lustálkodott a konzuli cím árnyékában, olyanba vágta a fejszéjét, amibe más nem mert belekezdeni se előtte, se azóta: magyar rendezvényeket szervezett Monacóban. Nem is akármilyeneket! Tudom, jól, hiszen én voltam a „bal” keze! A német titkárnő mellett a magyar oldalt erősítve, felkutattam és meghívtam a magyar nyelvű helyieket a város központi „kultúrházába”. Első évben a monacói filharmonikus zenekart erősítő magyar zenészek műsora, és a Budapestről érkező fiatal művészek képei tették teljessé az október 23-i ünnepségünket. Több mint száz vendég falta a libamájat, no meg – jó magyar módjára – a szemétbe szánt libazsíros kenyeret. Mi, kinti magyarok egy feledhetetlen estélyt köszönhettünk a konzul úrnak, amit az koronázott meg igazán, hogy egy igazi gróf – az akkori párizsi nagykövet – Károlyi György is részt vett rajta. Remegő térdekkel járultam a nagykárolyi Károlyi család sarja elé, hiszen magyar nemessel előtte még nem hozott össze a sors. A nagykövet úr közvetlen, és barátságos stílusa gyorsan feledtette izgalmamat, megható és érdekfeszítő beszédével pedig rettenetesen büszke hazafivá varázsolta a résztvevőket.
Harmadik:
Miklós meglehetősen elfoglalt ember, üzletember volt, sokat utazott, így gyakran hónapokig nem találkoztunk, csak telefonon érdeklődtünk egymás hogyléte felől.
- Jó napot Nóra, hogy van? – kérdezte mindig szigorúan magázódva – Szereztem Önnek egy tanítványt…- hívott fel egyszer.
Másnap pedig már ifjabb Festetics György hercegnek magyaráztam a magyar nyelvtan rejtelmeit! Igen, annak a Festeticsnek…nekem is hetekbe telt mire felfogtam… Ez már az a kategória, amit ha megjósolnak, se hiszek el! Teljesen elképesztő, hogy a szimpla kis tanári diplomámmal, no meg a sok éves tapasztalatommal milyen munkákba futok itt, a világ második legkisebb országában. Az egyik óránkat követően miközben arisztokrata tanítványom előszobájában próbáltam magamra rángatni a cipellőm a falon lévő aprólékosan kidolgozott képeslapnyi festményre tévedt a szemem. Hogy eltereljem a szót a tágulni nem akaró lábbelimről, megszólaltam:
- Érdekes, mintha már láttam volna ezt az épületet valahol… – ha hallgattam volna, bölcsebb maradtam volna, mentségemre pedig csak a szűk cipő okozta gurgulázó izzadságcseppek szolgálhatnak.
- Persze, az a keszthelyi kastélyunk… jött a porig alázó válasz
Gyuri, aki tőlem tudta meg, hogy magyarul így is szólíthatják életem egyik kedvenc tanítványa. Okítottam már előtte is „ékes, édes apanyelvünket”… de ő, aki tíz (!) nyelven csacsogott folyékonyan keményen megdolgoztatott furfangos, összetett kérdéseivel. Bízom, benne, hogy a vírus okozta szünetet követően, egyszer még folytatjuk kalandos, vidám utunk a magyar nyelv útvesztőiben.
Negyedik:
Egy tavaly őszi levelezésnek köszönhetően rajta maradtam a Párizsi Magyar Nagykövetség címlistáján. Ok, valljuk be, nem lehet túl hosszú az a monacói lista… Mégis meglepetésként ért a megkeresés, amikor február végén a követség kommunikációsa rám írt; hamarosan errefelé jár, találkoznék-e vele… egy hazámfia szakmabelivel, Párizsból?!? Naná!
Az, hogy miért is jön a hercegségbe a „kollega”, meg se mozgatta naiv kis agyamat. A kedvesem tájékoztatására raktam csak össze a puzzle darabkáit, de hiszen most „iktatják be” Monacóban az új magyar nagykövetet. Tisztult a kép: Az Albert herceggel való hivatalos ceremónia után pedig jár a szabadprogram a kíséretnek és magának a nagykövet úrnak is.
Idén nőnapra nem is kaphattam volna nagyobb meglepetést, együtt kávéztam Magyarország utolsó királyának legkisebb unokájával, Habsburg Györggyel. Felfoghatatlan és megtisztelő!
Kötetlen csevejünk kihagyhatatlan része volt Vásárhelyi Miklós, a COVID feledtével új, rangos magyar programokban reménykedve. Hiányoltam, konzul barátomat az előkelő társaságból… igazoltan volt távol, elkapta a fránya kórt.
Ötödik:
Hívom hát, nem veszi fel a telefont, csicsergő hangüzenetemre meglepő módon nem válaszol…
Második találkozásom Habsburg Györggyel, a múlt szombati búcsú szertartáson volt, bár ne lett volna… ő is beszédet mondott, elköszöntünk egy nemes lélektől, akitől annyi mindent kaptam én, és a monacói magyarság, akinek annyi mindent köszönhetek én és a monacói magyarság… Óriási űrt hagyott maga után, elment az utolsó pótapám, akire csak vidám szívvel lehet és szabad emlékezni! Sokat tanultam tőle, még az ifjúsága kulcsát sem titkolta: „mindig fiatalokkal veszem körbe magam”- mondta. A tőle látott gálánssággal adom hát tovább „titkát”, és követem majd jó tanácsát…
Életvidám, virgonc lelke nyugodjon békében!