Nora's Blog

Minden nyelvben vannak olyan szavak, amiket nem vagy csak rendkívül körülményesen lehet lefordítani. Inkább csak sejtetni, körbeírni lehet. Ilyen speckó kifejezés lenne a mai címünk franciául : LA RENTRÉE 

Bevallom évekig csak tapogatóztam, próbáltam kitalálni miről is beszélnek pontosan a gallok augusztus elejétől szeptember végéig megállás nélkül. A szótári alak ugyanis csak annyit tesz “hazamenni”.

Nohát, akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba, a franciák, így a monacóiak megszűnnek létezni augusztusban. A bankostól a fodrászig, a péktől a gyógyszerészig mindenki nyaralni megy, a nagyvárosok, így anno emlékszem Párizs, és most megélem Monaco is, színt vált. A helyi arcokat szinte száz százalékban felváltják a turisták… Más lesz a lakosság összetétele, hangulata, napirendje, rendkívül furcsa ezt hétköznapok szintjén megélni… Már ha megélem, ugyanis ezen a szinten rendkívül jól akklimatizálódtam, idén például július végétől szeptember elejéig egyetlen éjszakát aludtam a monacói tengerre néző kis hálószobánkban.

Akkor hát miről akarok mesélni? Hát arról például, hogy a tévé, rádió, nyomtatott média, hogy ömleng a „visszatérés” furcsaságairól, nehézségeiről már a nyolcadik hónap közepétől. Hol és mikor számolhatunk rendkívüli torlódásokra, mi drágult, mi változott az adott évben? És itt nemcsak az iskolásokra gondolok, hiszen a szeptemberi tanévkezdéssel együtt a szülők is kénytelenek visszatérni a szürke hétköznapokba, és ez a felnőttes áradozás természetesen inkább körülöttük forog. A csapból is a RENTRÉE szó folyik minden verzióban, a szülők lelkesen vagy sopánkodva másról sem tudnak beszélni október elejéig, minthogy náluk hogy is zajlott a „nagy visszatérés”.

A hercegségben például hosszasan foglalkoztak a lapok a kis trónörökös és testvére első iskolában töltött napjával. Eddig úgy tudtuk a palota kapuin belül kialakított osztályteremben néhány szerencsés kiválasztott monacói diákkal együtt magán oktatásban részesültek. Idén szeptembertől azonban a palota negyed katolikus magániskolájában folytatják tanulmányaikat a az immár nyolc éves ikrek. Jacques és Gabriella ráadásul idén először külön osztályban kapott helyet. Gigantikus forgalmi dugók közepette a két kis herceggel együtt  összesen 5657 diák kezdte meg a tanévet Monacóban

És idén hosszantartó gyomorgörccsel kísérve  én is beszálltam ebbe a klubba, nem mintha kedvem lett volna, sőt. De három éves kortól bizony kötelező az iskola francia honban. Nem, nem írtam el! Az ISKOLA!!! 

Egy bátor honfitársnőm vette a fáradtságot, és az – előírásokat követve – állam bácsitól megkérvényezte az otthoni „oktatást” az alig 36 hónapos fél magyar csöppségének. Lehet nekem is követnem kellett volna példáját, de most már késő! 

A próbanapot követően tehát, szeptember 12-én nagyobbik kisfiam megkezdte monacói iskolás éveit. Naponta maximum kettő óra ötven percet (!) tölthet az intézményben, ezt viszont kötelező. Többre azért nem jogosult, mert az egyik szülője, azaz az édesanyja nem dolgozik. A kölyök nagyon buzgó, így nagyon halkan írok, és sírok…

Nem, nem azért mert meg kellett válnom tőle, igaz azért is tehetném, mert még puszit se akart adni, úgy elrohant az első nap, (és ez azóta se változott) hogy végre az osztálytermébe léphessen, sőt még ő sírt, mert nem akart hazajönni… 

Nohát, egy szuszra sorolom talán úgy könnyebb lesz: a köpeny kötelező, váltócipőről viszont fogalmuk sincs! Tanítási órák vannak, angolt tanul heti kétszer… jeeeee, viszont tablett, laptop kezelést úgyszintén – itt most egy pillanatra abba kellett hagynom az írást, mert még mindig nem tudtam lapozni, fortyogok. Egy olyan államban, ahol az egészségügyi kiskönyvükben, amit annyira fontosnak tartanak, hogy felnőtt korukig elkéri a háziorvos, vagy más specialista, két helyen is vastag nyomtatott betűkkel szerepel a képernyő szigorú tiltása az adott korosztálynak! És most jön a mindent elsöprő; ha délutánra is ott maradna az iskolában, a fáradt tanító néni simán odaültetné a tévé elé, ahogy ez rendszeresen megtörtént a kis szomszédunkkal a tavalyi évben. Az igazgatónő nem is kertelt, amikor grimaszolva rákérdeztem. Nem vicc tehát, és ez a módszer, ahogy kétségbeesésemben kapálództam, kiderült máshol is működik Franciaország szerte.

Szóval túl vagyunk az első egy hónapon, most már le merem vonni a konzekvenciát! Háromszor hoztam el úgy, hogy csöpögött a víz a köpenyéből, négyszer meg úgy, hogy ki volt a popsija, mert a pisi után senki nem nézett rá, hogy rendesen felhúzta-e naciját. Három hete csúnyán köhög, egy napra itthon is tartottam, de a monacói doktorbácsink nem ért rá fogadni minket (!) így csak emailben kaptam kézhez az orvosi igazolást, mert anélkül bizony nem hiányozhat. Ja igen, ha ki szeretném venni pár napra, szintén az állam bácsi központi szerverén keresztül kell hetekkel megelőzőleg írásos engedélyt kérnem. Már ha merem… 

Közel húsz A4-es papírt kellett kitöltenem, és végigolvasnom, aláírnom, természetesen igazolvány képeket mellékelve, hogy bekerülhessen a rendszerbe. Az iskolatáskája nem lehetett gurulós, és centiméterben kaptuk meg a pontos méreteit. Ha ott uzsonnázna, dobozban nem, kizárólag kistáskában vihetné a „száraz gyümölcsöt vagy kompótot”, ne kérdezd, én sem értem…. Tízórait viszont nem vihet, és nem is kap! Hiába eszik amióta él minden nap a délelőtt közepén, mostantól ez egy csapásra megszűnt. Így a fiam, akit szinte tömni kell, hogy egyen, most – minden túlzás nélkül – elcsukló hangon köszönés helyett kérdezi, hogy milyen csemegét hoztam neki mikor 11.20-ra (a 11:25 már megdorgálással jár) érte megyek, és szóba sem áll velem, míg be nem nyakalta. Hazaérve pedig “nyűgös és fáradt” – ezt szó szerint ő mondja, így egyáltalán nem tiltakozik a két és fél órásra is elnyúló szieszta ellen! Mi lenne, ha egész napra a suliban hagynám ?! 

Az első tanítási napra nekünk kellett vinni, méretre szabott zöld üzenőfüzetet, nedves törlőkendőt és egy nagydoboz papír zsebkendőt (!?)  meg egy 45 eurós csekket az iskolakezdésre. Azóta is azon filózok, miért nem kerekítik fel azt a csekket és veszik meg a nagybanin, a zsepiket… környezetkímélőbb is lenne. Az összes ruháját kötelezően feliratozni kellett! Volna! De nem ám kézzel, filctollal! No, itt telt be a pohár, a rebellis magyarságom ezt már nem tűrte. Pedig szegény párom csitított, halkan majd hangos szóval, de azt hiszem ezen a ponton ő is belátta, hogy mégiscsak sok lesz a jóból…

És hogy ne károgjak tovább, a kis kölyök vidám és mosolyogva kapja fel minden reggel az iskolatáskáját. Már karattyol angolul: Hello! How are you? és igaz, hogy a színeket még magyarul és franciául is keveri, most már egy harmadik nyelven is van lehetősége eltéveszteni… 

Ráadásul jövő héttől két hétig őszi szüneten lesz! Nem hiszem, hogy várja, hiszen még fel sem fogja a két és háromnegyed évével… én viszont számolom a napokat!